Új Zóna

 „ Sto gyélaty, mi a teendő?” – teszi fel a kérdést a Századvég Leninnel, és épp elég sok nevetséges analógia mutatkozik a mostani tanulmányuk meg az 1902-es lenini brosúra meg az ő munkájuk között. Kezdve azzal, hogy Lenin brosúrájának alcíme az volt: „Mozgalmunk égető kérdései” és ők is a saját ilyen ügyeikkel foglalkoznak a felmérésükben.

Normál körülmények között most írnék valamit a 444-en ma megjelent, katolikus papi abúzussal foglalkozó témáról. Még mielőtt R. barátnőm újfent megkérdezné, hogy miért nincsenek normál körülmények: azért, mert mostantól hajt a török (tatár, aki mongol, lompos német, Hobó, lehet válogatni), és tényleg be kell fejeznem az első fél évre – magam szabta határidő – az Őrölj, malmot.

  Ha már tegnap volt amerikai kompromat, foglalkozzunk most az amerikai gulágokkal, amelyek világos, hogy nincsenek, nem is lesznek soha, de a kormánysajtó felkapott egy álhírt, és most minden hullámhosszon, valamint napszakban emelgetik a republikánus szavazók munkatáborba zárását.

  Elég furcsa írás jelent meg a Guardianban, annyira mindenképpen különleges, hogy nekem is felkeltse a figyelmemet. Azonban: hiszem is meg nem is, hogy Donald Trump pályáját már az 1970-es évektől a KGB egyengette volna. Ha így is volt, arról ő nem tudhatott. De ha nem tudott, akkor annál is ostobább, mint amit gondolok róla.

 „ Hatalmas hímtagját belém akarja döfni! És az a legszörnyűbb, hogy már én is alig várom.” Az egyik fehér baba, Cseh Tamás-Bereményi szavaival, a sok régi lányok egyikének egyik mondása volt a régi életemből. Van több is, igen figyelemreméltók is, például az, hogy az ember csak és kizárólag szexus révén ismerhető meg, ne vesézzük, mert még a bevezető mondat is csak illusztráció.

  Kezd homályosodni az elménk, a legenda oda: lassan, de biztosan napvilágra kerül, kik állnak a korábban Fehéroroszországot, most már az orosz nagyvárosokat is megrázó tömegtüntetések mögött. Nem, nem a gyíkemberek, nem a Bilderberg-csoport, nem is az illuminátusok, nem a szabadkőművesek, nem a CIA és nem a MOSZAD.

  Most már tudom, mi készül házunk földszintjén, a „könyvelőiroda” helyén. Egyszer írtam róla. Mint kiderült, valamelyik lakó tulajdona volt, nemrég eladta, és most átalakítják. Ez persze nem csendes, de legyen az én délelőtti szórakozásom.

  Kongatom én itt a vészharangot már hónapok óta, kongattam tegnap is, előbb is, csak sokat nem ért: ha nem épp a tegnapi számban foglalkoztam volna újból a tervezett magyar Facebook-törvénnyel, meg sem mukkannék, de ritka az, hogy jóslat ilyen gyorsan és pontosan teljesüljön.

  Ezúttal így, „Q” és Anonymus nélkül. Hozzátéve, hogy aki ezeket így összerakta, talán nem is tudta, mennyire fején találta a szöget. Én eddig nyertem a dolgon, ma veszem át a fogadásból nyert nagy Lindt csokimat, és, ahogy a dolgok jelenleg állnak, még beszélgetnem se kell erről a témáról. Az az úriember, akivel fogadtam, nem szeretne.

  Akkor most merengjünk kicsit azon, hogy mi lesz a Facebookkal és mi lehetett volna vele, ha a világ úgy működne, ahogy azt Móricka, Donaldka és a Külső-Lótüdő utca 173/b gangjának közvéleménye elképzeli, szóval, ha minden pletyka és konteó igaz lenne. Vagy akár csak egy szó is belőlük.

  Most akkor ma két választás előtt állok: vagy írok egy külön cikket a Zónába, vagy amit ebben a külön cikkben leírnék, leírom az Őrölj, malomba. Minden valószínűség szerint az utóbbi lesz, de azt csak később láthatják és egyelőre csak a Facebookon.

  Karinthy Frigyes géniusz volt, kinek fénye máig jupiterlámpaként világítja be szellemi homályunkat, de azt ő sem gondolta volna, hogy üzletet, mégpedig jól menő üzletet fognak alapozni az egyik futó ötletére. A csacsenolásra gondolok. Azzal sikerül valakiknek – én sem tudom, kiknek – szép pénzt keresni manapság.

 „ Jó lenne, ha soha nem szeretne rajtam kívül mást.  Aranyoztasson be két kulcsocskát, majd a partnerével sétáljon ki a közeli erdőbe vagy parkba. Ott vágjanak egy-egy tincset egymás hajából, azt húzzák át a kulcson és tegyék gyufásdobozba. Ettől kezdve mindketten magukkal hordják a másik szívéhez vezető és a másik hajával ellátott kulcsocskát, és amíg ezt őrzik, szerelmükben is biztosak lehetnek.” (Blikk)

  Akkor ma egy kicsit az online térrel foglalkozunk, ugyanis zajlik az élet – kis honunkban épp úgy, mint a nagyvilágban, és erősen olyan jelek mutatkoznak, miszerint sokaknak elment az esze. Hogy sokaknak-e vagy mindenkinek, arról lehetne vitatkozni, szerintem egyelőre még nem mindenki őrült meg, az majd csak nyáron várható. De afelé haladunk.

  Azzal tegnapi írásomban foglalkoztam, Orbán Viktor péntek reggeli rádiónyilatkozata alapján, hogy miként használja ki a magyar kormány a világjárványt politikai szempontból: arra jutottam, hogy felelősséghárításra lesz jó neki és a politikai erővonalak teljes átrendezésére, hogy aztán a 2022-es választás ne a politika, hanem a járványról alkotott vélemények mentén alakuljon. Ez ügyes terv, ha bonyolult is, gondos kivitelezést igényel, ám nagy hasznot hajthat nekik. Azonban nem egyedül ülnek ők a Corona expresszen, fellógott a szerelvényre pár potyautas is, akiket most akarva-akaratlanul, de visznek magukkal. Ma róluk lesz szó. Itt bocsátanám előre, hogy jelen írásomban  nem elemzem azt, hogy a járványügyi intézkedések mennyiben szükségesek és mennyiben nem azok. Én most csak politikai szempontból vizsgálom a kérdést, mintegy helyzetjelentést adok. Az intézkedések megítélése az olvasó dolga. Gődény doktor Normális Élet Pártjával már rengeteget törődtem, sajnos ezek az írások a Zóna ez

  „– Főnök, mi lenne, ha valaki azt mondaná, hogy szarok a szocialistákra? – Üzemi Bizottság! Fegyelmi! Kirúgás! – És ha csak gondolná? – Gondolás? Ha nincs mondva, erre torzió nincs... – Nna, akkor gondolva van.” (Egészséges erotika c. film) 

Kérem, nem is tudom, hogy kezdjem pont ma, a Magyar Kultúra Napján, melynek alkalmából miniszterelnökünk is buzgó nyelvművelésbe kezdett a Kossuth rádió hullámain, majd másra fordította a szót, ami szintén fontos, de mindenekelőtt meg kell említenünk stilisztikai bravúrját.

  Nos, letette az esküt, hála Istennek. Hogy meddig marad hivatalában, egyáltalán, miért került oda vénségére, pontosan olyan találgatás, mint a kedves olvasók részéről, hogy örülök-e neki, vagy sem. Nem örülök én semminek, mondják majd most. Pedig örülök, noha...

  Ma kicsit megmutatom, hogyan is működik a magyar sajtó, pontosabban azt mutatom meg, hogyan nem működik. Hol van az a bizonyos társadalmi üvegplafon, amibe most nem a hölgyek, hanem a sajtó munkatársai ütköznek bele és vajon miért létezik egyáltalán?