Gaál Péter: Kánon

 Ezúttal így, „Q” és Anonymus nélkül. Hozzátéve, hogy aki ezeket így összerakta, talán nem is tudta, mennyire fején találta a szöget. Én eddig nyertem a dolgon, ma veszem át a fogadásból nyert nagy Lindt csokimat, és, ahogy a dolgok jelenleg állnak, még beszélgetnem se kell erről a témáról. Az az úriember, akivel fogadtam, nem szeretne.

Teljesen megértem őt. Olvasott engem az utóbbi időben, és hát... szóval, rég rájött ugyan, hogy nem szeretem Trumpot, pedig őszerinte szeretnem kéne, ennyit talán még lenyelt volna, de a többi már sok volt neki. A Sátán szekerét tolom, írta először, akkor még reménykedhetett a megtérítésemben, esetleg abban, hogy csak ő értelmezett rosszul, ma már nem reménykedik.

Egy kicsikét makacs vagyok.

De nem mindig, és amikor nem, akkor tényleg csak egy kicsikét. Na, ezt rakják ellentmondásmentesen össze.

Én alapból vagyok lázadó. Ezt váltotta ki belőlem a szülői ház, a református bibliaórák, a kommunista/szocialista dresszúra, persze feltehetően már eleve megvolt hozzá az affinitásom. Mindegy, milyen a rendszer (ami mindig ugyanolyan, ha működik, fogalmazzuk át: hogyan interpretálják, vagyis kiket állítanak a kulcspozíciókba és mi alapján). Jó ez? – csóválják a fejüket Önök. Nem „jó” kérdése. Ilyen. Kritikusnak születtem, és a kritikusnak ez a dolga. Az ügyésznek az a dolga, hogy terhelő bizonyítékokat találjon, az ügyvédnek, hogy mentőket. Én az előbbi vagyok ebben a játékban. És ha ennyiben maradnánk, még rendben is volna, csak még annyit kellene tudomásul venni hozzá, hogy

Egyikünk se bíró.

Én csak a magam nevében beszélhetek: igyekszem az ügyvédeket is megérteni.

Azért néhány főnökömet (ameddig voltak) sikerült kiborítanom. Talán kettő híján az összeset. (Aztán már a saját beosztottjaimat borítottam ki.) Hogy csak egyetlen példát említsek: 1978-ban (talán) egy egész évet eltöltöttem a Chinoin gyógyszergyárban. Akkor Újpesten laktam a Nyár utca ötben, csak végig kellett rajta menni, és megérkeztem, ne kérdezzék, melyik volt az a munkahelyem a számtalan közül, ahonnét a legtöbbet késtem. De nem ezért kerültem lapátra. Az úgynevezett RCC-ben kezdtem, a laborban, üvegbura alatti mérlegekre kellett mikromennyiségeket adagolnunk, majd leolvasni a kapott értékeket. Az volt az utolsó előtti év, hogy ittam alkoholt, ami nálam annyit jelentett, hogy ha valaki megkérdezte tőlem, milyen nap van, csípőből vágtam rá, hogy másnap. Innentől el tudják képzelni, a remegő kezemmel milyen alapossággal tudtam dolgozni ezekkel a rendkívül érzékeny, finom műszerekkel.

Ami azt illeti, nem is nagyon akartam. Nekem aztán olyan mindegy volt, mi jön ki. Végtelenül nem érdekelt az egész.

Záros határidőn belül átkerültem az egyik kísérleti üzembe. Ott már hordókat kellett gurigatnom, ecet- és sósavat fejtenem (hébéreznem, egy csövet kellett megszívni, majd a végét belelógatni az üres tartályba, hogy átfolyjon, vessenek egy ismételt pillantást az említett folyadékokra), ilyeneket. Viszont jókat lehetett kerékpározni az üzemi területen, azt kifejezetten szerettem. Nos, vegyipari pályafutásom úgy ért véget, hogy egy ízben gyantát kellett (volna) megtisztítanom a szennyeződéstől. Ez úgy történt, hogy valamilyen maró folyadékot öntöttünk bele, savat vagy lúgot, már nem tudom, most már mindegy, azonban... akkor se tudtam. Azért beleöntöttem, ami előszörre a kezem ügyébe akadt, majd látva az eredményt, odamentem a művezetőhöz, és kedvesen megkérdeztem tőle, hogy nem baj-e, ha füstöl?

Hát, baj volt.

Tehát zsigerből kekeckedem, és félő, hogy ez már így is marad. Ha valami nem akaródzik nekem, akkor ezután se fog akaródzni. Viszont talán a javamra írható, hogy bármennyire viszolygok is valamitől, megpróbálom viszolygásmentesen szemlélni. Nem lesz tökéletes, mert nem lehet az, mindazonáltal megpróbálom. És ha végképp nem megy, megpróbálok kihámozni belőle valami számomra hasznosat, mert olyan mindig van.

Mindig, mindenben. A legelkeserítőbb dologban, jelenségben, szövegben, élethelyzetben is. Ha adhatok egy módszertani útmutatást, akkor ez az. Ha valami adott, és nem tudnak rajta változtatni, ne rúgkapáljanak, hanem

dőljenek bele.

És akkor elérkeztünk ahhoz a ponthoz ebben az írásban is, amit a legkönnyebb félreérteni. Nem jóváhagyásról van szó. Még a tudomásulvétel vagy tudomásul nem vétel is mellékes. Hogy az milyen, azzal ne foglalkozzanak. Azzal foglalkozzanak, hogy önök mit tudnak belőle kihozni a maguk számára.

Ez még politikai vetületben sem kollaboráció. Itt is emlékeztetném Önöket arra az általam sokat idézet Bertolt Brecht-novellára, amiben K. úrhoz (Keuner úr – maga Brecht, mint ahogy Kosztolányi is maga volt Esti Kornél) beállít egy ügynök, és megkérdi: „Fogsz-e engem szolgálni?” K. úr nem szól egy szót sem. Vacsorát tálal az ügynöknek, fürdőt készít neki, megveti az ágyát, és ezt így folytatja, ameddig az ügynök meg nem hal. Akkor K. úr eltemeti, beveti az ágyat, és ezt mondja: „nem”. A Korán 72. szúra 8-9. verse Kardos G. György fordításában, fejből, elnézést a pontatlanságokért, ha – bár nem hiszem – vannak, negyvenöt éve olvastam utoljára: „Kitapogattuk az eget, és láttuk, hogy őrökkel és villogó lángokkal van teli. Egy zugba húzódtunk előlük, és hallgattunk.” (Simon Róbert fordításában nem ilyen művészi, és nem ilyen világos, már ami jelen mondanivalónkat illeti, Kiss Zsuzsanna interpretációja már sokkal közelebbi.)

Most azonban nincs ilyen kényszerünk.

Adva van tehát egy szó, a QAnon, amiből a kánonra asszociáltunk. Egy zsendülő vallás, az ő híveivel, és azzal a – számomra – elképesztően felesleges és ostoba vegyes felvágottal, amit még hozzáraknak, ki-ki saját szájíze szerint cizellálva. Van itt minden, gyíkoktól (reptiliánoktól) a franc tudja, még miig, amit csak a fékezhetetlen és üresen járó agyvelő kitalálhat. Miért mondom azt, hogy „üresen”? Nekik nem üres! Hol itt a méltányosság? Nincs, kérem. Nincs, de mindig értsék hozzá, hogy ez az én pillanatnyi, személyes véleményem, nem egyéb. Lefordítva: az én agyam járna üresen, számomra, ha ilyesmikkel tölteném tele. Hogy lássák, mennyire igyekszem: most kértem el elolvasásra Bakos Attila: A Duna evangéliuma című (jó vastag) könyvét. Ne találgassanak, az, amire e címből következtetni lehet. Vissza kellett fogni magam, amikor a hétvégén szóba került. Tele voltam már a címből adódó előítéletekkel, s ezeket csak fokozta, amit megpróbáltak nekem elmondani a tartalmáról. Jött vele (Erich von) Däniken, gyermekkorom sztárfantazmagória-szerzője, a sumérok, az ősnyelv, még a Szíriusz is előkerült, épp csak Nemere István nem, hála Istennek. Tehát vissza kellett magam fogni, vissza is fogtam, azzal, hogy nem olvastam a könyvet. Akár ennyiben is hagyhattam volna az egészet, de -

De. De nem hagytam.

Itthon megnéztem Bakos Attila életrajzát, már amit találtam róla, majd megnéztem egy előadását videón, nem, hazudok, belenéztem, és egészen szimpatikusnak találtam. Tényleg. Hogy ő mit hisz, mit tud (valójában semmit nem tudunk, mert mindent csak hiszünk, a kérdés ugyanúgy, ahogy eddig tárgyaltuk, az, hogy ki hová jut vele), vagyis mit szedett össze innen-onnan, az az ő dolga, illetve... illetve, hopp, mert nem egészen. Engem pontosan az érdekel, hogy mit szedett össze innen-onnan, és abból – miután több egyéb forrásból utánanéztem – én mit rakok össze. S ha semmit? Akkor az érdekel, hogy mint fikciókkal, hova lehet (nekem) velük eljutni. (A fikció ugyanolyan értékű kiindulási alap, mint ha nem lenne fikció.)

Az, amit Önöknek is javasoltam és javaslok.

Itt van tehát ez a szó, a kánon. Immár mint kánon, aminek semmi köze a lassan nemzetközivé avanzsáló amerikai zagyvasághoz. Illetve nagyon is van hozzá köze. Eredete a görög „kanón”, „mérőrúd”, azaz mérték (van más, ebből következő jelentése is), ebből lett a latin „canon”, majd a magyar „kánon” (belőle származik például a „kanna”, amely szó a görögben „nád”-at – mint mérőeszközt – jelent). Van jogi, vallási, etikai, zenei jelentése is. Most ez utóbbi az érdekes. A zenei kánon „a dallamot több, egymás után induló szólamban megszólaltató forma” (Bakos Ferenc).

És pontosan ez a QAnon is. A sokadik szólamban megszólaló ugyanaz. Hogy primitív, hogy fogalma sincs senkinek, mit énekel, hogy itt van az orrunk előtt, hogy semmi köze a hordozókhoz, mind nem érdekes. Ezek korfüggvények, és a korra jellemzők. Viszont az, amit a maga primitív módján megszólaltat, nos, az

időn kívüli.

Még ez a zavaros sártenger is. Már tegnap megpróbáltam elmondani, ma csak rákontrázok. Akár gyíkokkal, Szíriusszal. Ősképek, mondaná Jung.

Arról igazán nem tehetnek, hogy mit gondolnak róluk.

Az már a felhasználó-prezentáló saját ködös elméjében csapódik így le, mint lelke légből rakott tartóoszlopa, támasza, és mint önnön pótcselekvése.

Mint még például –

De a kánonnak – a kánonnak – előbbieken kívül van egy további – nyomdákban használatos – jelentése is.

A kánon a legnagyobb betűnagyság.

A többi már a szedés dolga.