Gaál Péter: Legyen Ön is mágus

 „Jó lenne, ha soha nem szeretne rajtam kívül mást. Aranyoztasson be két kulcsocskát, majd a partnerével sétáljon ki a közeli erdőbe vagy parkba. Ott vágjanak egy-egy tincset egymás hajából, azt húzzák át a kulcson és tegyék gyufásdobozba. Ettől kezdve mindketten magukkal hordják a másik szívéhez vezető és a másik hajával ellátott kulcsocskát, és amíg ezt őrzik, szerelmükben is biztosak lehetnek.” (Blikk)

A mágiával kapcsolatban kerestem valamit, és ez gyalogolt velem szembe. Nem kétszáz éve írták, nem száz, hanem öt. Pont öt. Dunát lehet rekeszteni ilyenekkel, tudom, de most mégis. Áááá, legyint az Olvasó, ne foglalkozz vele. Nem kell aggódni, nem volt szándékomban, de ha az ember véletlenül ilyen pompás témára bukkan.... ja, ezt meg Bütyök mondta a Téli berek-ben, amikor a szarvatlan szarvasmarhák kerültek szóba, melyek iránt – ott és akkor – rajta kívül senki nem mutatott intenzívebb érdeklődést.

Akkor csak egy hangyasóhajtásra. Viseljék el, majd hozzáteszek valami egyebet is.

„Ijesztő, de te is meg tudod csinálni!” Ez volt a címe, ötödikként hozta ki a Google. Másodikként meg azt, hogy „Legyél te is mágus!”

Háppersze, mondja Marika néni. Mi se könnyebb annál.

Sokáig gondolkodtam, eláruljam-e Önöknek, de üsse part, elárulom. Régi recept, nem akárkiktől származik, magától a megboldogult A. E. Bizottság együttestől, hetvenes évekbéli gellérthegyi szomszédom, szegény szintén megboldogult Bernáth Sándor festőművész egyik zenekarától, az „Y” toldalék akkor még nem került a nevébe, de hát még Bencsik András barátunk se volt akkor még vitéz. Változnak az idők, na. De hopp, mit is beszélek?

Változnak?????? Mármint, hogy, mi, hu, ha, nem megyünk át Bástya elvtársba, az már sok volna mára.

Nos hát a Bizottság eredetileg – igaz, vagy nem, én így hallottam – Központi Bizottság akart lenni, persze nem engedélyezték, így lett Albert Einstein Bizottság, majd a Radics Béla halála után megalakult Radics Béla Emlékzenekar mintájára Albert Einstein Emlékbizottság. Ráadásul tánczenekarként jegyeztették be, azt a kakofóniát, igen – de volt benne valami, ahogy később Laca dzsesszében is volt valami, sőt –, a fáma szerint amikor a kiküldött állami ellenőr nem akarta elhinni, mert hát nem is lehetett, karon fogták, és... felkérték táncolni. (Bernáth később kivált, és neki – is – lett egy saját zenekara, eredeti nevén a Matuska Silver Sound, naná, hogy ezt se engedték, erre lefordította magyarra, ez volt az Anyácska Ezüst Hangja, és így már mehetett.) De a recept, nem feledtem el, tessék hát, egyenesen a nyolcvanas évek elejéről:

végy magadhoz négy nagy nyílású üveget

sárga porból csinálj finom folyadékot

mártsd valamelyik kezedet az egyik üvegbe

majd tapsold vörösre a tenyeredet

Albert Einstein illata olyan mint egy

impertinenspástétom szaga

egy kicsit vérbiblia egy kicsit hasadásmágia

egy kicsit rothadásmánia

vagy komplikációcérna

egy kicsit hurokszimfónia egy kicsit hallgatásbalerina

vagy nyilvántartásdisszertáció

egy kicsit váladékeufória

egy kicsit matematikaizsebkés

egy kicsit gerillasmink tessék specialisták

halljátok

felizgulok felcsinállak

nekünk közös szerelmi emlékeink vannak

kannibálmanőver pongyolastilus kéjparadoxon

radikálisgesztus nagyképü hülyeség

ez már nem esztétika

nincs utánpótlás nincsen tartalék

nincsen választék mindenütt fondorlat

a logika romlott

drágám lerombolom magam

Éljenek vele, most pedig haladjunk.

Miért ilyen ez a világ, amilyen? S ha már ilyen, miért nem más? Egyszerű ez, kedveseim. Azért, amit már két évezrede és két évszázada idősebb Cato felismert, jó, mások is felismerték, jóval előtte is, olvasgassák kicsit a Tórát, keresztényeknek Pentateuchost, Mózes öt könyvét, de Cato háborgásai is legalább annyira ismertek, mint Istené, már az első emberpár paradicsomi víg napjai végétől, majd a zsidó prófétáké (Keresztelő Jánost, Jézust és az apostolokat csak azért nem csapom hozzá, mert az már nem a Tóra), ha azok sem, gondoljanak a nagypapára és az ő fényességes, tartalmas, erkölcsös ifjúságára, ellentétben a mai fiatalokéval. Nekem nem lenne érdemes erről mesélni, mert volt szerencsém hozzá, mármint a mai huszonévesek szülei világához. És mondhatom... ehh, nem mondok én semmit. Bízvást feltehetően nem mindenki fetrengett annyi fertőben, mint én, bízvást feltehetően a legnagyobb bánatára.

Na igen, mondani nem ezt mondják. Bízvást feltehetően, ismétlőjel mellékelve.

Viszont Cato jól ismerte fel, kár, hogy az ő felismerése körülbelül olyan viszonyban van a nagypapa felismerésével, mint a Blikk és az Astronet mágiája a mágiával.

Mit ismert fel Cato Maior (majd az ő nyomdokain a dédunoka, Cato Minor)? Azt, amit minden minimális érzékkel rendelkező ember felismer, ha betéved egy átlagos keresztény misére-istentiszteletre-bibliaórára. Azt, amit egy átlagos fogyasztó is felismer, ha azt képzeli, hogy a százezerért (több százezerért) megvásárolt szuperporszívóját megközelítőleg annyi ideig fogja használni, mint ő vagy elődjei annak idején a rút, primitív, szovjet Rakétát.

Hogy hiába suvickolták szép fényesre, nem arany, még csak nem is réz.

De ezek legalább valahogy működnek, mondja az Olvasó, szemben a... tévedsz, Szamaél, tévedsz. Ezek is működnek. Csak... Csak nem úgy, ahogy Móricka gondolja.

Adva van egy agyontechnicizált világ, benne a Fogyasztóval, és – ő ezt így gondolja – mindenki a kezét-lábát töri, hogy kinyalja a seggét. A segge alá tolja a széket, szájába a falatot. És voila, és voila, és voila! Megnyomom itt, előmelegít ott, beindít, informál, talán egyszer majd rág is helyettem. Most még csak képletesen rág. Miért baj ez? Azért, mert ráléptünk az eltuskósodási szupersztrádára. Egy nagy tehenet legeltetünk a virtuális mezőn, de ez a tehén olyan, mint az Overlord hadművelet, a normandiai szövetséges partraszállás előtt a francia Calais-szal szembeni angol partokon felállított felfújt gumitankok voltak, azzal az apró különbséggel, hogy ezt a tehenet a legeltető is valóságosnak véli.

Miért probléma ez?

Hiszen a felfújt gumitank is képes ugyanazt a hatást kiváltani, mint az eredeti! Olvassák el a Bibliában (Bírák könyve) Gedeon történetét. Bár nem is kell elolvasniuk.

Sikerült a normandiai partraszállás?

„De az angolszász gumitankokról legalább az angolszászok tudták, hogy micsodák!” Igen, tudták.

Mit gondolnak, mi alakult volna másképp, ha nem tudják? Megválaszolom Önöknek: nagy valószínűséggel semmi. Egyetlen okból: mert a németek (továbbra) sem tudták. Nem is ez az izgalmas. Sokkal izgalmasabb, hogy mi lett volna, ha a németek tudják? Olyan dolgok ezek, mint a jogban az adócsalás.

Megfordul a bizonyítási kényszer.

A mágia (a valóságos mágia) nem „magától” működő hókuszpókusz. Nem „végy, végy, végy”. Még a konyhában is hiába veszem, veszem és veszem, ha nem érzem. Ha nincs hozzá affinitásom. Ha nem vagyok rácuppanva. Éppen tegnap mondtam valakinek, hogy igen ritkán válik jó szakács abból, aki nem szereti a hasát. Ha a másik fél (lásd a D-napról írtakat) ugyanabban a hiszékenység teremtette látszatvilágban él, mint én, és valamiképp tudomást szerez a praktikáimról, még el tudom képzelni, hogy... hogy valamit kiváltanak belőle. Például azt, hogy – amennyiben az intellektusnak csak csirájával rendelkezik – a létező legszélesebb mozdulattal tesz lapátra. Ugyanis, bár még mindig fenntartom, hogy ezek a cumók mindenképpen működnek, e működés végeredménye ismeretek nélkül ahhoz lesz hasonló, mintha valaki megfigyelné egy gyógyszer elkészítését, majd kizárólag az alapanyagok színe és a megfigyelt műveletek szerint próbálná reprodukálni. Hathat, mint placebo, uram bocsá' akár valamilyen mértékben rá is hibázhat, de (nem is annyira) hosszú távon – így vagy úgy – mindenképpen rá fog faragni. Itt nincs „esetleg”, „ha”, mert a deklarált cél maga a feltétel: rá kell faragnia.

A mágia nem varázslás.

Így nevezi a köznapi szirupmázas, csodaváró ostobaság. A mágia pontosan ugyanazon alapul, mint a tudomány: felismeréseken. Hogy aztán e felismeréseket hova teszi, mit kezd velük, és milyen kontextusban nyúl hozzájuk (ez utóbbi a legfontosabb), más kérdés. Az alkímia is, az asztrológia is felismeréseken nyugszik, nem képzelgéseken. Az ember hozott anyagból dolgozik. A mágus is hozott anyagból dolgozik. A mai (mai? lásd Catót) tuskó éppen a lényegét nem látja, mert a lényegéhez érzékre volna szüksége, ami neki nincs (illetve van, mert mindennek/mindenkinek van, még egy kőnek is, csak különböző mértékben gátolva). Valamit lát, amiről a hitetlen tuskó azt gondolja - ami a valóság -, hogy nem működik (a hívő tuskó pedig azt, hogy elrontott valamit), mindössze abban téved, hogy mi az, ami nem működik. A csodakereső tuskó azt hiszi, hogy a csoda valami „természetellenes” (ami – legyen benne egy kis szójáték is – természetesen nincs, mert nem lehetséges). „Csoda történt”, „megtestesült”, „feltámadt”, „felment (a mennybe)”, és így tovább. „Csoda az, ami nem fordulhat elő.”

Ó, dehogy. Illetve... ó, igen. Az a csoda.

Ha a (széles időspektrumban értelmezett) mai ember a csodáról beszél, nem a csodáról beszél, hanem arról a ragacsról, amivel ezt a szót azonosítja.

A saját ragacsos életéről. A saját kuruzslásáról. A tapasztalat elsilányításáról, amit a „másik” – magát szkeptikusnak becéző – oldal a babonával azonosít, és még igaza is van, mégpedig azért, mert mindketten másik megközelítésből indulnak ki. Nem csak egymáshoz képest más megközelítésből, hanem egyben a tárgyhoz képest más megközelítésből is.

De hadd mondjak még valamit, itt a végén. Nehogy azt higgyék, hogy magamat sokkal különbnek tartom másoknál. Nem tartom különbnek. Ha annak tartanám, azt az evidenciát tagadnám, hogy akkor élek, amikor élek. Esszenciálisan ugyanaz a közegünk, és ebben a közegben adatott lehetőségünk megnyilvánulni, úgy „kifelé”, mint „befelé” (amely kettő voltaképpen egy és ugyanaz). Hogy aztán ki, hogy, merre, meddig, az egyénenként változó. Ha már az inkarnáció (megtestesülés) szóba került, hadd szajkózzam megint magamat: nincs megtestesülés. Azon egyszerű oknál fogva nincs, mert ebben a világban így lehet csak látni. Ebben a korban is, úgy, ahogy a kor engedi. És ha már csak így lehet – ez a hozott anyag –, akkor így kell megpróbálni.

Ne akarja senki reprodukálni az ősöket, mert ő nem a saját őse. Se nem régi mágus, se nem régi pap, de még csak régi sarlatán se. Legföljebb új sarlatán, még annál is gejlebb módon, mint ahogy a régiek voltak.

Kerek ez a zsemle,

nem fér a zsebembe.

Ketté kéne vágni,

úgy kell megpróbálni...

Hej, de sokszor énekelte ezt a nagymamám gyerekkoromban, hej, de sokszor.