Gaál Péter: Börtönvonat Yumába (torzó)

 Nos, letette az esküt, hála Istennek. Hogy meddig marad hivatalában, egyáltalán, miért került oda vénségére, pontosan olyan találgatás, mint a kedves olvasók részéről, hogy örülök-e neki, vagy sem. Nem örülök én semminek, mondják majd most. Pedig örülök, noha...

... nem kellene.

Miért is? Azért, amiért Orbán távozásának is örülnék. Igazából annak örülnék, ha ezzel nem érne véget a dolog, mármint az addigiak nem lennének ugyanúgy lezárva, ahogy Antall József szíveskedett lezárni a szocializmust, vagy Horn Gyula az előző Orbán-érát. (És Gyurcsány? Na igen. Gyurcsány.) Ez a bejegyzés ugyan nem kerül majd be a Zónába, nem csak azért, mert momentán a Zóna háborús sérült, hanem más egyebek mián sem. Pontosan olyan más egyebek mián, mint amiről most írok.

Amerika messze van, legalábbis földrajzilag.

Tehát miért örülök? Két okból. Az első a fontos: mert Trump végtelenül irritált. Legalább annyira, mint a feleségét. Ha megnézték a távozásukat a helikoptertől, nem azt láthatták, amit a 444 is kommentált, hogy a szlovén – orbáni kifejezéssel – asszonyságnak mennyire elege volt az egész elnökösdiből, hanem azt, hogy mennyire elege volt Trumpból. Nem most, már régen.

Korlátolt a tűréshatára mindannyiunknak, na, még ha van is az a pénz. Lehet, hogy már nem elég ennyi tűrömfűhöz. Csömör gyönyör.

És én is emberből vagyok, kérem, még ha másként látszik is. Nekem is érzékeny kis medvelelkem van.

A másik ok, amiért örülök, az az, amiért miközben az akkor consul Cicero a Catilina-lázadás vitatható (és vitatott) törvényességgel halálra ítéltetett, számára elérhető résztvevőit kísérte Róma egyetlen börtöne, a Tullianum felé, Colleen McCullough könyvében, mintegy magát győzködve ezt ismételgette: „Ennek így kell lennie!”

Ennek így kellett lennie.

Így is lett. De az, hogy így lett, nem azt jelenti, hogy itt a Kánaán, hanem...

... pontosan azt jelenti, amit a fentebb említett összeesküvőknek jelentett. Jó, átvitt értelemben: egyelőre sem az amerikaiakat, sem Önöket nem fogják kivégezni. Csak a történelem halad, amerre rendeltetett haladnia.

Egyes prominensek tekintetében azért nem vagyok ennyire biztos. Ők ugyan – legalábbis Nyugaton – nem fogják egy vacsoraasztalon végezni, mint Cicero levágott feje anno Antoniusén, nyelvüket sem szögezik ki a Forumra, bár... bár valakiét kiszögezik, még életében, nem is valakiét, hanem valakikét: a miénket. Ha Önök, mint derék ellenzékiek felháborodnak az Orbán-éra jogszabályok mögé bújtatott cenzúráján, akkor háborodjanak fel bátran saját oldaluk véleményterrorján is. Már csak azért is, mert ezzel is úgy vagyunk, ahogy mindennel: egyazon anya édes gyermekei, pontosan, amint Mózes első könyvében, a Genezisben, a Teremtés könyvében Káin és Ábel voltak.

Még, hogy a Biblia nem időtlen?

Ha van teremtés, van pusztítás is. Már Spinoza megmondta, én unalomig idéztem. A teremtés pedig már megvolt.

Az összes újkori diktatúra (közvetlenül) a „nagy” francia forradalom édes gyermeke. A nácizmus is, a kommunizmus is. Nem ugyanazok, de ugyanarról a tőről fakadnak. Kicsit más utak, de csak paraszthajszállal. De még fellelhető bennük némi ideológia. Némi szellemre való törekvés. Némi elrugaszkodás a matériától. És ezzel egyik rendszer bűneit se akarom csökkenteni, de még a két rendszert sem akarom összemosni. Mindenki másképp csinálja, ahogy a költő énekelte. És minden népirtáson túl, ami még mindkettőből lejött, és ami a legfontosabb: az az, hogy

nem működött. Mindkettő kudarcot vallott.

Ez a kor már nem arra fogékony, mint az előző korok. Szépen átcsúszik a fizikumba. Homogenizálódik. A mai kommunista vagy mai náci már messze nem a hajdani kommunista vagy náci. A humanizmus, enciklopédizmus, felvilágosodás, szabadkőművesség még vegyes felvágottak voltak, illetve – utóbbi – részben ma is az, egy szintig. De aztán már nem. A kommunizmus és a nácizmus is vegyes felvágottak voltak. (Mint képtelenségre) ugyanarra a képtelenségre törekedett mindkettő, ugyanabba az irányba, bár a kommunizmusban volt némi ráció, hála Marxnak. Persze ez mind lényegtelen, ha az emberi psziché oldaláról akarjuk megfogni.

A környezetvédelem, végletekig erőltetett emancipáció, demokratikus törekvések egyrészt nem azok, amiknek mondják őket, másrészt nem eszmék. Eszmék részei lehetnének, csak – már – teljesen másról szólnak. Átlényegültek. Bármilyen jellel – akár jellel – helyettesíthetők. Mint az óvodában. Pontosan úgy, pontosan olyan szellemi színvonalat célozva. Ráadásul jól célozva.

Ha a saját szemétdombunkon turkálunk, az Orbán-rezsim és az ő hívei nem gondolkodást várnak el a többiektől, hanem viselkedést. Beérik azzal, ha szabadon csókolgathatják a dundi kezet, amazok pedig kussolnak. Nézik a Békemenetet a tévéből, de akár az út széléről is, csendben, szolidan. Nem raknak ki semmit semmiféle közösségi oldalra, már amennyiben olyan hivatalt választottak, ahol nézik ezeket, de a romkocsmák mélyén szabadon merenghetnek, ha éppen nincs zárlat. A gondolatokig viszont nem jutnak. Ez nem Rákosi szintje, legfeljebb Kádáré, abból is a konszolidáció utáni Kádáré. Rákosi majd most jön, egy óriási különbséggel az „igazi” Rákosihoz képest. A különbség pedig az, amiről eddig beszéltünk. Hogy már nincs a zászlón semmi. Se szín, se címer. Fekete, vagy fehér, mindkettő mindenféle jelentésében. Ha nem jutna eszükbe: a megadásban, és/vagy a halálban, és/vagy a semmiben. (Emlékeztetőül: a fehér a halál színe is.)

Egy nagy szituációs játék részesei leszünk. Bizonyos értelemben már most azok vagyunk.

Ennek a játéknak a reprezentánsa Biden elnök. Ő már gondolatokat bizonyít, de nem úgy, mint a nála sokkal őszintébben geci trump. Meggyőződést bizonygat, ami egy olyan vén rókánál, aki annyi időt töltött a politikában., mint ő, már eleve nehezen hihető. Megszagolta, ahogy vén rókához illik, merre van a baromfiól. Beállt abba az áramba, ami hatalomra juttatta, ha az a hatalom nem is az övé. Kibírja négy évig, nem bírja ki, mindegy: az összes politikai trendnek – mindannak, amit gondolni kell – megfelelő – momentán súlytalan – utód már a spájzban – az alelnöki poszton – van.

A bizonyítás első gesztusa a szoborátrendezés. Vidróc ki, Vidróc be. Churchill ki, Cesar Chavez be. De Thomas Jefferson és Robert Kennedy is be. Ha csak egy kicsit is ismerik a felsoroltak életét, rá fognak jönni, hogy ebben nem az a logika, hogy ők milyen nézeteket vallottak, hanem az, hogy mit mondtak, milyen nézeteket vallanak. Ugyanaz, ami ezé az egész szép, új világé. Jefferson, az emberi jogok bajnoka (akit egyébként igen nagyra becsülök, és tökéletesen megértek, csak én nem alakoskodom, legalábbis e tekintetben nem, most, itt, Önökkel), és Robert Francis Kennedy, az egykori igazságügyminiszter és elnökjelölt. Jefferson mai kurzus szerinti kis szépséghibáját Sally Hemmingsnek hívták. A Jeffersonnál harminc évvel fiatalabb Sally Jefferson rabszolgája volt, és Jefferson halálig az is maradt, hat gyermeket szült neki. A többinek, beleértve párizsi tartózkodásukat és annak visszásságait, nézzenek utána, ha szükségét érzik. Nekem nem tisztem Robert Kennedy jellemét boncolgatni, arról a báty meggyilkolása után elnökké lett Lyndon Baines Johnson alelnök jóval többet tudna mondani, ha élne. Mindenesetre az apuka, Joe (Joseph Patrick) Hitler iránti érzelmei, khmm, nem egészen tisztázottak, nem is tettek jót a politikai karrierjének. Nem lett elnök, de cserébe a fiaiból azt akart faragni, és ez részben sikerült is neki. Némi átmenetiséggel, s hogy csak azzal, arról már Lee Harvey Oswald (?) és a ma is élő Sirhan Bishara Sirhan tehet. A Kennedy-klánról sok nő mesélhetne sok érdekeset, akiket a papáig felmenően kézről kézre adtak, egyet, bizonyos Marilyn Monroe-t, alias Norma Jeane Mortensont biztos ismernek közülük.

Ezekről a dolgokról azonban ma, a politikai korrektség, antirasszizmus és metoo világában nem beszélünk. A szent tehén akkor is szent, ha az úttest közepére piszkít.

A szent tehén szent tehén, és annak is kell gondolni.

Churchill valamiért nem szent tehén. Pedig lehetne, mert elég kövér volt hozzá, ha hímnemű is. Bizonyos árnyalásra hajlamosabb körökben ővele kapcsolatban azért felsóhajtanak, hogy no, ez azért mégis túlzás, szerintem is, de én nem ezért szeretem. Én azért szeretem, mert jókat mondott, és mert alapjaiban tökéletesen igaza volt, relatíve, és megfelelő cinizmussal bírt ahhoz, hogy ezt a relativitást is lássa. Jó, a (brit) gyarmatbirodalom. Amit szabad Thomasnak, nem szabad Winstonnak. De legalább nem nőzött! Hát ki tudja, mi volt ott fiatalkorában. Egy csinos fekete menyecske a búr háború poklában. Vagy búr. De akkor még nem volt alkalma vágóhídra küldeni emberek tízezreit, mint később Gallipolinál és még később Arnhemnél, a bombázásokról nem is beszélve! Akkor még nem volt. Spongya rá. Hiszen...

... nem ezekért basztatják.

A Börtönvonat Yumába egy 2007-es újrafeldolgozott film Russel Crowe főszereplésével, én még az eredetit láttam. Emlékszem, épp úszni indultam a Lukácsba. Tél volt, lehettem vagy tizenhat éves, ott reszkettem a hatos busz (volt olyan) megállójában a Múzeum körúton, és miközben vártam, hogy végre belemerülhessek a hidegben gőzölgő, - számomra - szintén jéghideg vízbe, és lubickolhassak benne egy órát, ennek a zenéje járt a fejemben.

Szinte rajta ültem.

Nos, Yuma a szintén nem makulátlan jellemű César Estrada Chávez szülővárosa. De mit beszélek? Makulátlan az. Gondolom, ha gondolnom kell.

Ha Micimackónak sikerült, nekem miért ne sikerülne? A világnak ebben a torzójában.