Gaál Péter: Andrásból is lehet Viktor (a csend)

 

„– Főnök, mi lenne, ha valaki azt mondaná, hogy szarok a szocialistákra?
– Üzemi Bizottság! Fegyelmi! Kirúgás!
– És ha csak gondolná?
– Gondolás? Ha nincs mondva, erre torzió nincs...
– Nna, akkor gondolva van.”
(Egészséges erotika c. film) 

El lehet pancsolgatni a napi történésekben. Van, akinek ez a szakmája, őket hívják újságíróknak (vagy ők maguk hívják magukat annak, lásd a mai magyar kormányoldal sajtóját), van, aki ezzel foglalkozik az időjárás helyett, jó, ha meteorológus az illető, akkor ezzel is és azzal is, van, akinek ez a sörkorcsolya. Mindenféle ember szereti hírfélékkel locsolgatni magát. Ahelyett, hogy, folytatná a kedves Olvasó, de ne folytassa, mert most nem akarunk a sekélylélektanban bokát áztatni.

Elvan ezekkel a polgár, mint a befőtt.

Vége-hossza nem lenne. Néha beleböffentek én is valamit, nem tagadom, de azt sem tagadom, hogy ilyenkor, ha véletlenül egy tükör elé kerülök és véletlenül belenézek, azt mondom magamnak, mint korpulens barátaimnak, ha valami jó szaftos, zsírtól cuppogó gezemicét látom őket falatozni: nem kéne. Akkor miért böffentek bele? Na, ez az. Pontosan ugyanazért, amiért az emberek (numerikusan) jelentékenyebb része: lustaságból. A hozzáfűzött ideológia szerint valami olyasmiért, amiért egy szófukar ember társaságában beszélünk. Hogy ne legyen csend. Mert az embereknek az a rögeszméje, hogy a csend az hiány. Pedig a csend nem a hiánnyal áll párba, hanem a zajjal. A hiány párja az „elég”. Ne kvantitatívan értelmezzék, hanem kvalitatívan, tegyék hozzá az első euklideszi axiómát (ugyanazon dologgal egyenlő dolgok egymással is egyenlők), és rá fognak jönni, mire gondolok. 

 A csend a hiány ellentéte.

Amikor olyanokat olvasnak, hogy „XY politikus szerint”, „ez és ez a közszereplő így és így vélekedik”, lapozzanak.

Lófaszt vélekedik úgy. Ezt mondja. Hogy hogy vélekedik, azt a Jóisten se tudja, de csak őt is érdekli. Ha egy ihletett pillanatban kiderülne, ami akkor sem derülhet ki, ha úgy van, hogy a vélekedő a fecsegő felszín alatt egész normális ember, tudják, mit érezne a plebsz? Persze, hogy tudják.

Mélységes csalódást.

Tulajdonképpen mindig lapozzanak.

Könnyű neked, kontráznak meg Önök. Van időd magaddal foglalkozni. Sétálgatni, és effélékre. És valóban: van. Valahogy úgy alakult, hogy lett.

Tényleg, összeszámolták már valaha, hogy egy átlagos napon mennyi időt töltenek el felesleges dolgokkal? Hogy mennyi töltelékidőt képeznek? Nem mindenki és nem mindig, tudom. Azt is tudom, hogy néha „az embernek csak arra van ereje, hogy nézzen kifelé a fejéből”. Elmondtam Önök helyett. Képzeljék, az se feltétlenül holtidő. Mindössze annyi hiányzik hozzá, hogy ne valamihez viszonyítsanak. Fogják fel úgy, hogy minden „valami”... zaj.

Törekedjenek a csendre.

És akkor a napi történésekkel mi légyen? Már meg is érkeztünk a címhez. És hozzám, mert Önökről nem beszélhetek. Hogy most mi történt. Akaratlanul demonstráltam valamit, amit akaratlanul le is írtam. Hogy nálam hogy működik ez.

Először a főcím született meg. A zárójeles alcímet az imént írtam alá. És ebben az írásban (is)...

Az alcím a lényeg.

Amint a kezem közül kikerülő többiben. Ami eleinte rejtve van. Ami kibontakozik, ha kibontakozik. Távolról sem biztos, hogy ugyanaz bontakozik ki bennem, és az Olvasóban, de nem is tiszte. Távolról se biztos, hogy ugyanaz bontakozik ki, mint aminek a kifejtésébe belekezdtünk. Önök szerint egy cserkelő vizsla tudja, mit keres? Önök szerint bármelyik nagy tanító tudta? A régi kínaiak, görögök, indiaiak, arabok, zsidók, európaiak, Kung mestertől Avilai Nagy Szent Terézig, beleértve Buddhát, Jézust és Mohamedet is?

Önök szerint a pusztában népe élén bolyongó Mózes tudta, hova megy?

Szombat kora délelőtt van, jóformán még reggel. Egy hivatalban hétköznaponként ilyenkor fejeződik be a reggeli utáni kávézás és a terefere. Bevallom, ezt az írást ilyen könnyed időelbaszásnak szántam. Mint a hivatali tereferét. Azért megpróbáltam mondani is vele valamit, mindig megpróbálok, csak elmentem fontosabb témák felé. Majd azzal is zárom, hogy még véletlenül se sikkadjon el. Az olvasó a címre szokott emlékezni, esetleg a végére, talán még egy-két szóra, ami ab ovo tetszik neki, olyanokra, mint a „tündér”, „álom”, „varázslat”, ezek legalább annyira nyerő lapok, mint filmben a gyerek és a kutya.

Essünk akkor túl rajta, mármint az eredeti témánkon. Kicsi hlebuska, kicsi mászló, kicsi-kicsi száher. Vírusok kavarognak, politikusok, szép remények, kevésbé szép remények. Mindenki találgat, és mindenki az orráig találgat. Okosan, bután, van, aki korkövető, okos ember az egészet angolul írhatná, a fiatalabbak pláne, csak más a trendi egy hatvanas-hetvenes, még eszénél levő bankárnál, és más egy zsenge politikuspalántánál. Szomszédasszony azt hiszi, hogy a „politikus” az annyi, hogy az ember politizál, oszt’ jónapot. Csak el kell kezdeni, ugyebár.

Oj, bednije, oj, bednije.

Lépjünk kicsit túl ezeken. Üssük agyon ezt az egészet, legalább hétvégére. Hogy vajon mi lesz? Vajon az lesz, ami minket illet – meg ami mást is illet, tudniillik a kor mindenütt leképeződik valahogyan, ahogy ott le tud –, hogy egyszercsak ennek a kurzusnak vége lesz. Jön egy új kurzus, amiben feltehetően Ferenc viszi a prímet, neki van annyi rutinja, éve, pénze, hatása, szintén feltehetően nem úgy, ahogy anno, de ez mit se számít: e világban nem a vallásos szólamok dominálnak, hanem a matematika. Ferenc még a régi iskola tanítványa. Ugyanaz, mint Viktor. S miután Ferenc kifutotta magából a szuszt, jön az igazán korkövető András. Ha meg nem bukik, de akkor valaki más lép majd a helyébe. András sokkal pótolhatóbb, mint Ferenc vagy Viktor az övéik között. Mint Második Viktor jön, aki jön, mínusz az érzelmi turbózás. A józanság szavával, azaz más blablával. Talán kicsit kevesebb pénzzel is beéri. Aztán pedig...

... aztán hazamentünk.

Ennyit erről a dologról.

Én időm nagy részét egyedül töltöm. Fizikálisan nem egyedül, hiszen napi tizenöt-húsz kilométerem megtétele közben (erre is jók ezek) találkozom emberekkel, mennek mellettem az utcán, jönnek szembe, az edzőteremben – ha működhet – is találkozom emberekkel, meg egyébként is néha, itthon se vagyok egyedül esténként, de valójában mindez nem számít. Az se számít, hogy gondolkozom-e közben. Néha szoktam. Tényleg csak néha. Tudják, mit csinálok leginkább? Egy dallamot ismétlek a fejemben. Ezt még eddig senkinek se mondtam, vegyék megtiszteltetésnek. Egy akármilyen dallamot. Előtte pedig mindig ugyanazt a szöveget, ami mint kívánság képeződik le szavakban. Vulgárisan imádságnak mondanák, és legalább háromnegyed-egy óráig tart. Négy-öt kilométeren keresztül. Amit észreveszek – lefényképezek –, nem keresve veszem észre. Nem azt keresem. Ha keresek – szétnézek – általánosságban keresek. Semmi konkrétat: semmit. Értsék úgy, ahogy leírtam. 

Apropó, imádság. Volt annak idején egy mérnök ismerősöm, meglett, okos, vallásos ember. Köznapi értelemben mélyen hívő katolikus. Élete egy nehéz periódusában egy nála bő harminc-negyven évvel fiatalabb paphoz fordult segítségért. „Miért?” – kérdeztem meg a feleségétől. „Hiszen sokkal idősebb, ergo bölcsebbnek is kell lennie!” „Tudod”, felelte, „azért, mert míg ő azzal foglalkozik, hogy megkeresse a kenyérrevalót, ezek a papok napjaik túlnyomó részét imádkozással töltik.” De ez csak példa volt az előbbiekre, nem módszertani útmutató. A belső utat – pontosan ugyanazt a belső utat – ő sem spórolhatta meg. Önök se spórolhatják meg. Én se. Először le kell bontanunk, és csak utána lesz a miénk.

Csenddel kezdtük, csenddel végezzük.

Most pedig mondják gyorsan azt, hogy „banktisztviselő”.