Szele Tamás: A probléma szívének közepe

Kérem, nem is tudom, hogy kezdjem pont ma, a Magyar Kultúra Napján, melynek alkalmából miniszterelnökünk is buzgó nyelvművelésbe kezdett a Kossuth rádió hullámain, majd másra fordította a szót, ami szintén fontos, de mindenekelőtt meg kell említenünk stilisztikai bravúrját.

Ma, amikor arra emlékezünk, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát, külön jólesik, hogy anyanyelvünk ápolására kiemelt gondot fordít a kormányfő. Ennél jobban már csak az esett volna, ha a szokásos heti álinterjú helyett felolvassa mondjuk Faludytól az „Óda a magyar nyelvhez” című remekművet, ami ugyan picit hosszú, de mindenki jobban járt volna vele, mint azzal, amit végső soron hallottunk. Mert mit mond Faludy? Csak az utolsó szakaszt idézném:

 „Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.”

Fölényes bizonyossággal kezelt nyelv, bravúros stíl, ráadásul ezt 1940-ben írta a Mester, a párizsi emigrációban, amikor minden jel arra mutatott, hogy ha úgy mennek tovább a dolgok, ahogy akkor álltak, nem lesz neki még egyszer magyar földön kötete, és ami már megjelent, azt is mind bezúzzák.

Ezzel szemben mit mondott Orbán Viktor?

Az is titokzatos, mint egy nyelvemlék, másként írja az Origo, másként a Hír TV, a saját oldala meg az MTI pedig nem írja sehogy sem, de fogadjuk el hitelesnek a Hír TV verzióját. Eszerint mikor a brüsszeli tárgyalások nehézségeit taglalta, kitért arra is, miszerint a külföldi politikusok külföldi nyelveken beszélnek és gondolkodnak. Ezt már magam is tapasztaltam, sőt, ennél, mondhatom, rosszabb a helyzet: nem csak a külföldi politikusok, de általában véve minden külföldi, akinek nem magyar az anyanyelve, külföldiül beszél és gondolkodik. Számtalanszor próbáltam már őket rávenni, hogy a közjó és az általános összhang érdekében előbb gondolkodjanak, majd beszéljenek magyarul, akkor is, ha nem ismerik a mi csodálatos anyanyelvünket, de makacsul ragaszkodnak a sajátjukhoz. Ez valamiféle összeesküvés lehet őközöttük a mi kis nemzetünk ellen, miniszterelnök úr, én mondom. Ennek a jelenségnek kapcsán hangzott el a legfelsőbb ajkakról:

 „Ha elkezdünk beszélni valamilyen feladatról, akkor megnevezzük a problémát, és utána megmutatjuk, hogyan lehet kijavítani a problémát. A magyar nyelv a szíve közepének megy a problémának.”

A kinek a minek a hova?

Ha ezt szó szerint vesszük, semmi értelme, úgy lehetne szabatosan meg- vagy inkább átfogalmazni, hogy „a magyar nyelv a probléma szívének közepét veszi célba” vagy „a magyar nyelv egyenesen tér a probléma lényegére, a szíve közepét célozza meg”,de ha jól sejtem, ez nem próza, hanem líra, költészet, egy készülő ballada egy-két sora, és ez esetben megilleti a költői szabadság még a kormányfőket is. Viszont folytathatta volna, mert most ki kell egészítsük, mint egy töredékesen ránk maradt középkori virágéneket. Hogy is szólhat teljesebben?

„A magyar nyelv a
szíve közepének 
megy a problémának 
nemes, dicső íve való
szóvirágnak, bokrétának”

Vagy valami hasonló. De lássuk, mi az a probléma, melynek szíve közepét célozza a magyar miniszterelnök pont a magyar nyelv segítségével, mert reflexíj nincs kéznél?

Az európai vakcinaellátás. Ami tényleg gond, nálunk meg különösen az. Lényegében véve tegnap óta jönnek a hírek arról, hogy „lehet majd választani a vakcinák közül” – ezt Gulyás Gergely mondta a tegnapi Kormányinfón, igaz, azt is hozzátette, hogy ha a választott vakcinánk épp nincs raktáron, akkor vagy választunk mást, vagy várni kell, míg megjön, de ez még elfogadható lenne: főleg, ha tudjuk, hogy az orosz vakcinából rendelni akármennyit lehet, de míg saját ellátásukra nem termeltek eleget, az áru szállításáról szó sem eshet. A nyugati vakcinák mindenféle okok miatt lassan jönnek, késnek, jön viszont a kínai, aminek csak az a baja, hogy nem okvetlenül európai lakosság oltására optimalizálták, de ebbe bele sem megyek, nem akarok a tizenötmilliomodik magyar virológus lenni. Sőt, egyáltalán nem akarok az lenni. Az a lényeg, hogy vagy azzal oltanak majd minket, ami épp van, vagy azzal, amit szeretnénk, de arra meglehet, hogy várni kell. Ilyenformán érthető a regisztráció igénye is, nem árt előre tudni, ki hogyan és mikor szeretné megkapni az oltást, de menjünk tovább. Mit mondott a kormányfő?

„Jelenleg mintegy 400 ezer olyan ember van, aki átesett már a koronavírus okozta betegségen vagy beoltották. Ez alacsony szám, és akkor lehet gondolkodni azon, hogy az élet visszatérhet a normális kerékvágásba, amikor tudnak vakcinát biztosítani az egészségügyi dolgozóknak, a szociális otthonokban lévőknek, a 60 év feletti krónikus betegeknek, a védekezés egyéb szereplőinek – itt jön a kormány is –, valamint az időseknek. Ekkor lehet majd arról beszélni, hogy milyen ütemben, hogyan szabadulhatunk meg a korlátozásoktól. Minden azon múlik, hogy mennyi vakcinát tudunk szerezni.”

Elég lenne megszerezni? Persze, hogy nem.

„Nem tudjuk addig feloldani a korlátozásokat, amíg nincs tömeges oltás, a második hullám magasra csapott, nagy erőket kellett mozgósítani, hogy megfékezzük.”

Na, várjunk csak. Azt értem, hogy tömegesen oltani csak akkor lehet, ha van elég oltóanyag. Ez világos. Az ideális az, ha többféle is van, hogy legyen választék, bár Eperjes Károlyt kivéve még embert nem hallottam olyant szólni, hogy neki mindenáron az orosz vakcinát adják, mert egyebet el sem fogad, de ki tudja, lehetnek annak is rajongói, a kínainak is, bármelyiknek akár. Hanem ha a korlátozások addig tartanak, amíg nem sikerül tömegeket beoltani, akkor még jó ideig élhetünk úgy, ahogy most.

Ugyanis – és itt van, ha nem is a kutya elásva, de a sárkányfog elvetve – az oltás nem kötelező, de minden intézkedés arra mutat, hogy nyilvántartják, és aki megkapta, annak adnak egy plasztik kártyát, azzal tudja igazolni, hogy jöhet-mehet szabadon, tehet, amit akar, akinek nincs ilyenje, marad karanténban. 

De ha általánosan csak akkor oldják fel a korlátozásokat, ha már a lakosság nagy tömegei, esetleg a többsége be van oltva, akkor az oltottak és az oltatlanok hamar egymásnak fognak esni: az oltottak azt kifogásolják majd, hogy azok miatt nem lehet normálisan élni, dolgozni, üzletelni, akik nem fogadták el valamelyik oltást, vagy ne adja Isten, egyiket sem fogadják el, az oltatlanok azt mondják majd: itt a Törvény, itt a Jog, egyik sem írja elő, hogy „oltakozzanak” (megint egy szép, ősi magyar szó, mintha a Pray-kódexből származna). Akik eddig a politika miatt estek egymás torkának, most az oltás miatt fognak, így lesz tehát az oltásból, ami egy egészségügyi eljárás, politika, mégpedig kormánypolitika. Ez átrendezi a szavazótáborokat is: a szócsaták és verbális lincselések, átok-gyilok hadjáratok folyamán sok oltást elfogadó ellenzéki válhat a kormány szavazójává, és sok oltástagadó kormánypárti hagyhatja el azt az „egy zászlót” – hogy a valódi, huszonnégy karátos oltárellenesekről, Gődény doktorról és az általa indított Normális Élet Pártjáról már ne is beszéljünk, akiknek most ezzel részint kifogta a kormány a szelet a vitorláikból, részint szavazókat verbuvál nekik. 

Úgy tűnik tehát, hogy a jelenlegi kormánypolitika lényege az volna, miszerint a 2022-es választások fő kérdése az oltásról alkotott vélemény legyen.

Az első konfliktusok már a közeljövőben várhatók, mikor nagy szemforgatások közepette bejelentik majd, hogy 

„Minden rendben volna, már holnaptól feloldhatnánk a korlátozásokat, de hát a lakosság egy része egyáltalán nem fogad el semmiféle oltást, másik része nem szereti az oroszt, kínait, akármilyent, mi nem tehetünk róla, őket tessék hibáztatni”, 

ugyanis joggal vagy jogtalanul, de azonnal egymásnak fognak esni az állampolgárok.

Nem tisztem igazat adni senkinek, nem vagyok bíró, de egy ilyen új feszültségforrás valóban átrendezheti a magyar belpolitikát, éspedig teljesen.

Lehet igazat adni a miniszterelnöknek és lehet szembeszállni vele, de elérte célját: a politika már nem a politikáról szól, és semmi köze az elvi kérdésekhez.

A politika rövidesen arról szól majd, van-e plasztik igazolványa a szomszédnak, és ha nincs, agyon lehet-e csapni ezért. Vagy ha van neki, hát azért. A kormány pedig ezzel a mai húzással áthárított minden felelősséget a lakosságra. Most már minden intézkedésük után arra lehet hivatkozni, hogy az oltottak vagy az oltatlanok, esetleg az oltástagadók miatt van erre szükség.

Megint feltettek nekünk egy rossz kérdést, amire csak rossz válaszok lehetségesek, és mi amiatt fogunk csatázni, ki milyen tévedést követ el a válaszban.

Pedig a kérdés rossz, azt nem lenne szabad így elfogadni. A felelősség áthárításába nem kéne beleegyezni.

No mindegy, erre volt képes a Magyar Kultúra Napján a magyar miniszterelnök.

Úgy, hogy a szíve közepének ment a problémának.