Gaál Péter: Megérett a meggy (abúzus)

Normál körülmények között most írnék valamit a 444-en ma megjelent, katolikus papi abúzussal foglalkozó témáról. Még mielőtt R. barátnőm újfent megkérdezné, hogy miért nincsenek normál körülmények: azért, mert mostantól hajt a török (tatár, aki mongol, lompos német, Hobó, lehet válogatni), és tényleg be kell fejeznem az első fél évre – magam szabta határidő – az Őrölj, malmot.

I'm so sorry.

Önöknek persze csekély vígasz, mármint azoknak a kedves hölgyeknek és uraknak, akik szívesen olvasnak, noha minden bizonnyal meggyűlik velem a bajuk. (Nem kellene, hogy így legyen: ha nem engem akarnak megérteni, hanem saját magukat, és úgy állnak az egészhez, mint egy potenciálisan inspiráló turmixhoz, talán kezdhetnek majd velük valami – számukra – hasznosat. Ez a közreadás egyetlen célja különben. Nekem minden, ami kikerül a kezem közül, melléktermék. És másnak is ezt a viszonyt ajánlom, ami a sajátjaikat illeti.)

Azért néha majd írok újságokba és ide is valamit. Hogy ne maradjanak excrementum nélkül. Most a fentebb említett témáról – egybekötve egy kis reklámmal – mindössze annyit, hogy a készülő trilógia (a Párhuzamos dimenziók tavaly már befejeztetett, miért nem adták még ki? hát azért, mert ugyan elküldtem pár helyre, de ameddig az összes végére nem teszek – ideiglenesen, mert a kulimunka utána jön – pontot, addig nem foglalkozom az árulásukkal) harmadik darabja, A jó király éppen ezt a folyamatot (is) tárgyalja majd, ami ide vezetett. Nem magukat az abúzusokat, olyanok mindig voltak, hanem az egyház hanyatlását. Idős katolikus barátném is kezdi látni, a minap leveleztem vele Cseh Péter Mihály – talán már, vagy időlegesen nem – atya (őróla legvadabb fantáziámmal se tudom elképzelni, hogy bárkit is zaklatott volna, vagy zaklatna) viselt és a Facebookon enmaga által közszemlére tett dolgairól. Itt tehát nincsenek gyerekek, szexualitást is csak az lát bele, aki nagyon akar, van viszont egy csomó egyéb, az egyiket még Pottyondy úrhölgy is belevette egy régebbi videójába, ha jól láttam (ha nem, ÉN bocsánatot kérek, nem úgy, mint szeretett katolikus püspökeink), mintha egy bibliaórafélét tartott volna, két sárgarépával az orrában. Nekem a friss fürdőládás jelenet tetszett a legjobban, Jézussal összekombinálva: a gömbölyödő (de még nem kövér) Péter atya és lovasoktató barátja egy fából összeeszkábált, belül – talán – befóliázott, jéghártyás, nekem mocskosnak tűnő (jó, a sár nem mocsok, mondaná Matula bácsi), olyan nulla fok körüli vízzel feltöltött (lehet, hogy tényleg nem mocskos, de ebbe még nyáron is csak akkor mennék bele, ha tíz tubus Canesten kenőcsöt vettem jó előre) ládában üldögél műanyag rekeszeken, nyakig a jéghideg dagonyában, és bemutatkozás után mondanak pár szót, Jézust és Isten mindenhatóságát is belevéve. Két szőrös férfitest, alul bermudában, Péter atyán legalábbis az van, egymással szemben. Jézus nagyon szeret téged, és csodálatos terve van veled, mondja a pap, Istennel minden lehetséges, kontráz rá az oktató.

Hamu fejemre, ha Jézusnak hasonló tervei lennének velem, én bizony nem kapnék kedvet a követésére.

És Isten, akivel minden lehetséges? Tudomásul vettem, hogy Istennel ez is lehetséges, fogjuk föl jelnek, példának, jó messzi példának, hogy mit gondolnának ugyanerről azoknak az embereknek a milliói, akiket sokkal extrémebb helyzetekbe is belekényszerítettek, például a Sztálingrádnál fogságba esett kilencvenezer német katona hatezer túlélője, akiket mezítláb (a csizmát lehúzták róluk a győztesek), rongyosan hajtottak végig a mínusz negyven fokban, a doni magyar túlélők a napi több tíz kilométeres havas sztyeppi gyalogtúrákon, harcolva, hőmérséklet dettó, vagy a Wehrmacht nyitott tehervagonjaiban ugyanilyen időjárási körülmények között fogolytáborokba szállított szovjet katonák, amely fogolytáborokra sokkal inkább a „haláltábor” kifejezés illett, a burmai vasút szövetséges hadifogoly építői, vagy a katolikus papok által abuzáltak,

hát azt most hagyjuk.

Istennel azok a dolgok is lehetségesek, bár én nem Istent emlegetném a helyükben. Ezt is hagyjuk. „Ne hagyjuk! Tehát Isten? Isten ilyesmiket akarna? Hiszen bármi csak Isten akaratából valósulhat meg!” Nos, a bűnt Isten a katolikus dogmatika szerint megengedőleg akarja. Megengedi, de nem akarja. A bűnelkövetés a szabad akarat kompetenciája. Isten csak tudomásul veszi, ami a későbbiekre és az elkövetőkre nézve persze kellemetlen következményekkel járhat.

Van azonban a keresztény kultúrkörben és felfogás szerint egy másik illető, aki kifejezetten akarja.

Akkor röviden és dióhéjban, ami az egyházat illeti: mindezek a dolgok (visszásságok) egyrészt megtörténtek, másrészt beszélnek róluk. Egyházon kívüli molesztálások is történnek, horribile dictu korrumpálások, sikkasztások, mézesmázos, komolyan nem gondolt maszlagok hangzanak el, az etikai taglalásba ne menjünk bele, mert félre fog vezetni. Most nem az a legfontosabb, hogy nem mindegy, ki követi el, amit elkövet, vagyis az, amit A tanú elején a feketevágás leleplezésekor Dániel elvtárs mondott Pelikán barátjának, hogy ha a (kommunista) törvény mindenkire vonatkozik, kommunistákra százszor vonatkozik, hanem az a legfontosabb, hogy mi történik. A metoo és egyéb „mozgalmak” tárgya se lehetett senki felnőtt számára újdonság, mégis akkor jöttek elő, amikor előjöttek. Nem fogunk pszichologizálni, az nem a mi dolgunk, hogy hát az áldozatok, áldozatok mindig voltak, a kriminológia egész ága foglalkozik velük: a viktimológia. Sokkal fontosabb, hogy mikor jönnek ezek elő. Jönnek? Hozzák őket elő.

De még így is félrevezető, ugyanis aki előhozza, ha tudja, ha nem, végrehajt. Személyek utasítását legfeljebb csak közvetlenül, nagy távlatokban mindössze követi a történelmet.

Mi egyebet tehetne? Hogy éppen ő, vagy bárki más, lényegtelen. Most éppen ő a végrehajtó. De azok is végrehajtók, akik utasítják, ha utasítják.

A Borgiák nem rendítették meg annyira a katolikus egyházat, mint ma egyetlen abúzus.

A rengés nem most kezdődött, hanem a középkorban. Amikor a katolikus egyház felért saját létparabolája legmagasabb pontjára. Azok még csak előrengések voltak, aztán újabb néhány évszázad, és jött világi vonalon a humanizmus, majd a reneszánsz, egyházi vonalon az előreformátorok, például – ha már a reneszánsz szóba került – a firenzei Girolamo Savonarola. Ne akarják egy akkori firenzei rettegését átérezni. Savonarola máglyája (épp a Borja/Borgia pápa, VI. Sándor alatt) úgy kellett Firenzének, mint egy falat kenyér az éhezőnek, bár a reneszánszon nem segített. Sebaj, jöttek a francia enciklopédisták, majd a felvilágosodás, egyházi vonalon pedig a reformáció, kezdetben az eklektikus Lutherrel, később a következetes kálvini szigorral. Egy Kálvin alatti genfi polgár élete se volt méznyalogatás, higgyék el. Savonarola pontosan ugyanúgy képzelte. Innét már nem volt megállás. Az erózió mind egyházon belül, mind egyházon kívül belendült. Jöttek a különféle protestáns szekták, olyanok is, akik szigorúan véve már kereszténynek se számítanak (az antitrinitáriusok, Szervét Mihályt ugyan Kálvin megégettette, de Erdélyig és a szintén szentháromságtagadó, pozitív önelnevezésű unitáriusokig már nem ért el a keze, később Amerikában a mormonok), világi vonalon még elébb a magukat középre pozicionáló szabadkőművesek, Holbach báró, az egyetlen nem francia enciklopédista ateizmusa, majd a francia forradalom az összes bestialitásával, a szociálforradalmárok, majd Marx Károly és a materialista kommunizmus. Mindez „belülről” az egyház önsorsrontásával párosult.

Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten.

Két oldalról támad a métely: kívülről és belülről. A lerázhatatlan áldozat akkor is csak végrehajtó, ha saját döntéséből lerázhatatlan. Viszont áldozat létezik. Nem kitaláció. Valamit tenni kellett előtte. Nem ő tette, hanem akiket most vegzál. Egy püspök ugyanolyan felelős a beosztottaiért, mint bármely más főnök. Jobb helyeken a kormányfő, vagy a miniszterek is. A kormányfő és a miniszterek. A második világháborús szovjet tábornoki lét is csak annyira volt biztos, főleg a visszavonulás időszakában, mint a kutya vacsorája, a közkatonáké, még a fogságba esett és kiszabadított közkatonáké is, nemkülönben. „Ha késnek a vonatok, agyonlőjük”, mondta nevetve a Moszkvában vendégeskedő De Gaulle tábornoknak közlekedési népbiztosáról Sztálin.

Még a királyok és császárok, vagy az újkori diktátorok se voltak kivételek. Hogy ki úszta meg, ki nem, más kérdés. De a norma a

felelősség.

Semmi különös nincs. Megy minden a maga útján.

Kellett nekem püspökség, sóhajthatna a hetvenegynéhány éves bácsi, a budapesti Bazilika plébánosa. Ilyenkor minden bizonnyal sóhajt is. Nem tagadom, én is hülyét kapnék a hírekben A-nak nevezett úrtól. Azt sem tagadom, hogy amit most az ellenzék csinál, az pontosan ugyanolyan, mint amit a kormányoldal csinál velük. Egy, megérett a meggy. Kettő, csipkebokor vessző. És már ég is, kicsit másképp, mint Mózesé, de Isten ebben is ott lakozik.

Tessék, segget csináltam a kezemből, és eltöltöttem az időmet ma is ilyen semmiséggel. De legalább olvashat valamit tőlem, aki szeret olvasni. Aki nem, arra pedig szép idők jönnek.