Gaál Péter: Üzleti érzék (és keresztmetszet, Dzsumbujszél, a jövőtől idefele anno Domini 2021)

 Most már tudom, mi készül házunk földszintjén, a „könyvelőiroda” helyén. Egyszer írtam róla. Mint kiderült, valamelyik lakó tulajdona volt, nemrég eladta, és most átalakítják. Ez persze nem csendes, de legyen az én délelőtti szórakozásom.


Nos, ha az könyvelőiroda volt, akkor én... bár készséggel elhiszem, mert elhiszek én mindent. Azért kuncsaftnak nem akaródzott volna lennem, Isten a tudója, miért. Igaz, irodistának sem. Képzeljenek el egy teljesen üvegezett utcai portált, amely üvegezettségről az arra járók csak véletlenül szerezhetnek tudomást, mert... a nap huszonnégy órájában fémredőny fedi. E fémredőnyök mögött, lámpafényben – holott pirkadat után olyan világos lehetett volna, mint a Talmud szerzőjének az égbolt útjai és Náchárdea város utcái voltak – dolgoztak a „könyvelők”, az idézőjel az én rossz májam, semmi más.

A képzelet szülötte.

Tehát ott munkálkodtak a könyvelők, szintén a nap huszonnégy órájában. Jól olvasták, néha találkoztam is az iroda előtt cigarettázó, nem túl bizalomgerjesztő urakkal éjnek évadján. Akkor az egyik redőnyt – amely közönségesen az ajtót takarta – felhúzták. (A rend kedvéért hozzáteszem, hogy egyetlen könyvelő biztosan volt, egy ismerős középkorú hölgy, vele egyszer futottam össze, délután. Egyebekben a könyvelőirodában erős férfidominancia látszott uralkodni.)

Most azonban mindennek vége: szendvicsbolt nyílik. Nem virág a domboldalon, mert az domboldal hiányában nem lehetséges. A helyszín a Corvin sétánytól egy kisasszonyköpésre (parasztot nem írhatok, mert itt nem parasztok laknak, oké, kisasszonyok is kevesen, de a valóságos paraszt és az itt lakók zöme sokkal nagyobbat köpne). A Pláza bő száz méter. Szemben velem egy ház, amikor ideköltöztem a Rózsadombról, és kinéztem az ablakon, azt mondtam magamnak, hogy ez Mexikó, ott láttam hasonlókat, azóta meg így maradt meg bennem. (Ne sajnáljanak, ezt sokkal jobban szeretem, igazság szerint az összes lakhelyem közül ezt szeretem a legjobban, pedig azokból volt elég: a Múzeum körúton kezdtem, laktam a Gellérthegy tetején, Újpesten – hogy utáltam, édes jó Istenem, annál jobban eddig semmit, nem Újpestet fikázom, hanem az akkori életemet, mert az ilyenek összenőnek, mint fájdalom a fájdalom helyszínével –, Angyalföldön az egykori Tripolisz helyén, albérletekben Kamaraerdőtől a Böszörményi útig, majd Szentendrén, és a már említett Rózsadombon, onnét jöttem – menekültem – ide. Pedig nem vagyok proletár, csak notórius városlakó. Ezekben az ízekben-bűzökben érzem otthon magam, jó, nem mindig, csak a szelídebb állapotaiban, és úgy, hogy amikor akarok, elhúzhatok a természetbe.)

Nos, a szendvicsbolt.

Húsz évig voltam tulajdonos-ügyvezető, három cégemnél (több nem lesz, ha rajtam múlik, de másom se, amit jegyeznek). Az első közülük 1996-ban (az volt a csúcsév) háromszázmilliós bruttó forgalmat bonyolított le (ez mai értéken bőven milliárd fölött lenne), tizenöt-húsz százalékos haszonkulccsal, a többi nem ennyit, de egy lefelé tendáló (így alakult a familiáris világ körülöttünk) grafikongörbe mentén elműködgettek azok is. Hogyhogy nem jutott nekem eszembe akkor a szendvicsbolt a Dzsumbujban, nem is értem. Szerelem a kolera, pardon, koronavírusjárvány idején.

Bocsáss meg haló hamvaidban a plagizálásért, drága Gabriel García.

A sarkon, a jövendőbeli szendvicsáruda melletti házban a gyámügy. Lejjebb az utcában a roma önkormányzat, odébb egy hajléktalanszálló, néha a kedves lakók a bejárati ajtóba állnak le vizelni, most majd a szendvicsbolt elé fognak, hát, ez van.

Aminek ki kell gyünni, annak ki kell gyünni.

Nade a külföldiek? Azok szoktak lenni, a boldog békeidőkben. Inkább persze a Corvin-közben, de itt is. Már amikor. Akad néhány hotel-motelféle és lakáshotel a környéken, de most, ugye, és ki tudja, mit hoz a jövő ebben a helyzetben? Jó, jó, de a munkások! Az éhes járókelők!

Az éhes járókelők jellemző többségét én etetem, ingyen szeretetből, azzal, amit az áramelosztó dobozra kiteszek nekik. Bő nyolc éve művelem ezt, azelőtt egy falra szerelt utcai telefon alá tettem, mostanra maradt az elosztó, nem telik bele tíz perc, néha annyi se, és már elvitték, tulajdonképpen bármit. Néha követőm is akad a kitételben, láttam már ott termetes roma asszonyságot mint adakozókolleginát, meg mást is. Nem sűrűn, de láttam.

Olyan is van, képzeljék. Nem csak a burzsoázia diszkrét bája lengheti körül a segítőket. Gyalogoljanak csak szegényebb vidékeken pár tíz kilométert az országút szélén, mondjuk Ózd környékén, és meglátják, milyen autók fognak megállni, hogy felvegyék Önöket, ha elfáradtak volna, és akarnák. Tapasztalatból írom, nem okoskodásból.

Tehát a szendvicsbolt.

Ha nincs kitéve semmi, és mégis enni szeretne valamit az istenadta odatévedő? Számolok: egy, kettő, három, négy közvetlen közeli bolt-kifőzde-pékség-reggeliző/cukrászda. A kifőzde átellenben, még köpni se kell hozzá. Plusz a pláza, benne CBA nagyközért, a pláza mellett nem sokkal a Lidl, egyebek, a plázában dettó pékség, evőhelyek, igényesebb publikum a sétányon dúskálhat.

Egy ötszáz méter sugarú körön belül. Az ötszáz méter lassan bandukolva hét perc.

Na persze nem mindegy, mi lesz azokban a szendvicsekben. Vagy mit adnak melléjük. Ha a „hely szelleme” nem távozott el a könyvelőkkel, és mégis van üzleti érzéke a tulajnak... De miért is távozott volna el az a szellem? Ha egyszer a japán katanákból (szamuráj hosszúkardokból) se távozott el (voltak „rossz” és „jó” katanák), James Dean autójából se, és még mennyiből nem!

És mi legyen az a belevaló vagy mellékelt portéka? A Práter utca távolabbi részein oly sűrűn dekkoló rendőr bevetési csapatszállítók legénysége aztán tudna ötleteket adni.

Bár szerintem nem kell.

Innentől kapcsolatok kérdése az egész. És akkor hamu fejemre: mégis jó ötlet lehet.

Na persze, csak egy ideig. De nálunk az is kapcsolatok kérdése, ugye.

Mindez természetesen fikció, az én csúf képzeletem szülötte. Hisz még meg sincs a szendvicsbár, vagy mi. És vagy ez lesz, vagy nem, bízzunk benne, hogy nem, elmúlik a járvány, és tódulnak majd a konszolidált vevők. A Dzsumbuj szépen lassan kicsinosodik, a régi házak helyett telis-tele egyenkockákkal, kis ablakokkal és motoros redőnyökkel, hajléktalant pedig nyomokban se lehet majd látni, mert mindenkinek jut fedél a feje fölé.

Valahol másutt.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szele Tamás: Csacsenerek aranya

Szele Tamás: Járványlovagok tornája