Szele Tamás: Tajvan, a szikra

Akkor a változatosság kedvéért megint Kínáról lesz szó, aminek bizonyára nagyon sokan örülnek, bár leginkább a Kínai Népköztársaság budapesti nagykövetségének sajtófigyelő szolgálata, akiket külön üdvözlök. Mondjuk nem hinném, hogy tömegek hiányoltak volna egy újabb Kína-elemzést, ám az események mégis szükségessé teszik a téma elővételét.

A történet azzal kezdődött, hogy Biden elnök meghatározta az új amerikai diplomáciai doktrínát egy február 4-i, esti beszédében, ami azért fontos, mert az ezt megelőző négy évben egyáltalán nem volt ilyesmije az Egyesült Államoknak, Donald Trump minden külpolitikai döntést saját hatáskörébe vont, érzelmi alapon döntött, hasraütés-szerűen és pillanatok alatt évtizedek óta húzódó, bonyolult konfliktusokban, melyekről segédfogalma sem volt, és így majdnem a pinceszintig lerombolta az amerikai külpolitika régóta, szívós munkával kiépített kapcsolatrendszerét. Voltaképpen majdnem a nemzetközi szövetségek rendszere is áldozatául esett az elnöki tombolásnak – tehát Biden nem véletlenül választotta az új doktrína jelszavául azt, hogy „Amerika visszatért”. Vissza bizony, szövetségi- és kapcsolatrendszeréhez, amit nagyon kemény munkával helyre kell hozzon. Persze Biden nem csak ennyit mondott, nem csak kijelölte a főcsapás irányát, hanem kitért az egyes nagyobb hatalmakra és válsággócokra is – nos, minket most ezek közül Kína érdekel.

A Középső Birodalomról olyasmit mondott, hogy:

„Készek vagyunk együttműködni Pekinggel, amikor Amerikának ez érdeke. Erős pozícióból fogunk versenyezni azzal, hogy otthon jobban építkezünk, együttműködünk szövetségeseinkkel és partnereinkkel, megújítjuk szerepünket a nemzetközi intézményekben, és visszaszerezzük hitelességünket és erkölcsi tekintélyünket, amelyek nagy része elveszett.”

Ez sok mindent jelenthet, főleg, mert Biden külön ki is emelte, hogy Kínát az Egyesült Államok riválisának tekinti, ami azért fontos, mert Trump négy éven át ellenségként beszélt a Középső Birodalomról. Ha csak az Egyesült Államokon múlna, a kritikusan rossz kapcsolatok békés gazdasági rivalizálássá oldódhatnának, a politikai álláspontok merev fenntartásával, ami még mindig élhetőbb állapot lenne a Trump-féle folyamatos hidegháborúnál. Az ugyanis bármikor elszabadulhatott volna.

Viszont megfelelne Pekingnek egy ilyen egyensúly kialakítása?

A jelek arra mutatnak, hogy nem. A térség gyújtó- és ütközőpontja Tajvan, ha valahol egymásnak feszülhet a két fél: ott fog megtörténni. Már, ha történik egyáltalán ilyesmi.

Mindenesetre, hogy tisztán lássuk a krízis lényegét, mondjuk el: a Kínai Népköztársaság saját, bár lázadó tartományának, területe részének tekinti a szigetet az „egy Kína” elv alapján. Tajvanon is úgy vallják, hogy csupán egyetlen Kína létezik, azzal az apró eltéréssel, hogy ők saját magukat tartják ennek az „egy Kínának” és a Kínai Népköztársaságot nevezik lázadó tartományok tömegének.

Ez azért van, mert a mostani tajvani Kínai Köztársaságot még 1949-ben Csang Kaj-sek hozta létre, jobban mondva a szigetre szorult vissza a polgárháború folyamán, így a tajvani állam magát jogfolytonosnak tekinti, a kontinentális Kínát lázadónak, Peking meg ezzel szemben fordítva látja a dolgokat. Tény, hogy a kínai külpolitika egyik jellegzetessége, miszerint akár valós, akár vélt sérelmet sosem felejt és ezek miatt mindig elszámol, láttuk, látjuk Hong Kong esetében is, hogy hiába változott meg a társadalmi rendszer időközben többször is, hiába, hogy a kikötővárost (pontosabban: a szigetet és környékét) még a mandzsu császárság veszítette el és most népköztársaság van, ez nem számított: az első adandó alkalommal visszavették, amit a magukénak éreztek. Hogy Hong Kong helyén a britek érkezésekor halászfalu is alig volt, az nem számít.

Tehát a kontinentális Kína soha nem fog lemondani Tajvan szigete iránt támasztott területi igényéről, és mivel Tajvanon szintén kínaiak élnek, ők sem fognak lemondani részint függetlenségük hangsúlyozásáról, részint igényükről a kontinentális Kínára. Elég a térképre ránézni, hogy lássuk: Tajvan helyzete az amerikai támogatás nélkül egészen olyan volna, mint egy hógolyóé a Pokolban, és így se sokkal kellemesebb.

Tudunk róla – a Zóna javítás alatt álló régi felületén írtunk is – hogy léteztek egyes pekingi tervek tavaly októberben Tajvan visszacsatolására, habár az sem lehet olyan nagy véletlen, hogy kiszivárogtak – minden újságíró tudja, hogy az szivárog ki, amit kiszivárogtatnak. Ezeknek lehetett is volna némi realitásuk, ha egyrészt a terveknek megfelelően egy lépéssel sikerült elfoglalják a hihetetlenül megerősített szigetet, tehát nagyon rövid idő alatt felszámolnak minden ellenállást, másrészt, ha az amerikai elnökválasztások miatt az Egyesült Államok képtelen közbelépni. Ez a támadás végül elmaradt. De rakjuk időrendbe az eseményeket.

Tavaly szeptemberben megsűrűsödtek a kínai felderítő repülések a sziget fölött, ami már nem volt jó jel, a pekingi Global Times (mely a KKP pártlapja, mint az összes többi hivatalos kínai sajtótermék) egyenesen arra szólította fel a légierőt, hogy járőrözzenek minden nap Tajvan légterében, és ha támadás éri őket, „érjék el katonai eszközökkel az újraegyesítést”, szóval világosnak tűnt, hogy provokációkról van szó. A kínai flotta egységei rendszeresen megsértették (és megsértik most is) a tajvani felségvizeket, hiszen elvileg és szerintük a saját vizeiken járnak.

Az amerikai elnökválasztások valóban zűrösen alakultak, de nem bénult meg a kormányzati rendszer, így nem volt érdemes megkockáztatni az inváziót. Azonban egy viszonylag csendes periódust követően, még január 22-én – tehát Biden sorsfordító beszéde előtt! – minden korábbinál durvább provokációt hajtott végre a Kínai Népköztársaság légiereje, valószínűleg azért, hogy Biden elnöknek jelezzék, ők mihez tartják magukat: Nyolc kínai bombázó és négy vadászgép hatolt be Tajvan légvédelmi azonosító övezetének délnyugati részébe, a sziget légiereje ezért mozgósította légvédelmi rakétarendszereit a helyzet nyomon követésére. Ráadásul atomtöltet hordozására is alkalmas H-6K bombázók és J-16 típusú harci gépek végezték a berepülést. Ha utánaszámolunk, az incidensre pont egy nappal Biden elnök beiktatása után került sor.

Akkor világos, mondanánk. És különben hány légtér-sértés történt tavaly összesen? Kapaszkodjanak meg: háromszáznyolcvan.

Ezzel szemben február negyedikén, Biden beszédének napján megérkezett a Tajvani-szorosba a USS John S. McCain rakétaromboló „rutin járőrözés céljából”. Korábban, de már idén a USS Curtis Wilbur rakétaromboló tette tiszteletét ugyanott, tehát az amerikai flottajelenlét állandó.

Január 29-én Wu Quian, a pekingi Védelmi Minisztérium szóvivője közölte a kínai katonai tevékenységről a térségben, miszerint:

„Ezek a Tajvani-szoros jelenlegi biztonsági helyzetének kezeléséhez, valamint a nemzeti szuverenitás és biztonság megóvásához szükséges intézkedések. Ünnepélyes válaszok a külső beavatkozásra és a „tajvani függetlenség” erőinek provokációira. Figyelmeztetjük azokat a tajvani „függetlenségi” elemeket, hogy akik tűzzel játszanak, megégetik magukat, Tajvan függetlensége pedig háborút jelent.”

És ha nem égetik meg magukat, bepisilnek, mondták gyermekkorunkban. Azonban február ötödikén – tehát akkor, amikor már biztosak lehettek Biden álláspontjában – újabb fenyegetést közzé a pekingi Xinhua hírügynökség. Ezúttal Ma Xiaoguang, az Állami Tanács Tajvani Ügyek Irodájának szóvivője közölte annak kapcsán, hogy Tajvan irodát létesített a dél-amerikai Guyanában, hogy:

„Szigorúan figyelmeztetjük a Demokratikus Haladás Pártját (ez a tajvani kormánypárt jelenleg), hogy Tajvan Kína elidegeníthetetlen része. Az „egy Kína” elv a nemzetközi kapcsolatok széles körben elismert normája, és a nemzetközi közösség közös konszenzusa. Felszólítjuk a DHP-t, hogy haladéktalanul hagyja abba az elszakadási kísérletekkel. Ellenkező esetben a kudarcok végtelen sorával kell szembenéznie.”

Ahogy nézem, ebből már nem lehet krízis, ez már maga a krízis. Főleg, hogy február hatodikán Yang Jiechi, Hszi Csin-pig elnök legfőbb külpolitikai tanácsadója telefonon (és természetesen később írásban is) valóságos ultimátumot adott Antony Blinken amerikai külügyminiszternek. Álljon itt néhány követelése:

„Az Egyesült Államoknak ki kell javítania a közelmúltbeli hibákat, és együtt kell működnie Kínával a kínai–amerikai kapcsolatok egészséges és stabil fejlődésének előmozdítása érdekében a konfliktus nélküli, konfrontáció nélküli, kölcsönös tiszteleten alapuló és mindkét fél számára előnyös együttműködés érdekében. Mindkét félnek saját belügyeire kell összpontosítania. Kína határozottan folytatja a kínai jellegzetességekkel bíró szocializmus útját, és senki sem állíthatja meg a kínai nemzet nagy megújulását.”

Ez az írásos jegyzékben benne van, de a telefonbeszélgetésben Yang Jiechinek volt még pár elvárása: Kína teljes szuverenitásának elismerése Tajvan felett, a Hszincsiang-Ujgur tartománybéli és tibeti állapotok Kína belügyei közé utalása és nyilvános említsük mellőzése, valamint az, hogy emberi jogokról többet szó se essék.

Ez nyilvánvalóan provokáció, erre csak nemet lehet mondani és ezt Peking is tudja. Blinken válasza egyértelmű volt:

„Az Egyesült Államok együttműködik szövetségeseivel és partnereivel annak érdekében, hogy Kínát felelősségre vonja az Indiai- és Csendes-óceáni térség stabilitását fenyegető erőfeszítéseiért, beleértve a Tajvani-szorost is.”

Akkor tehát háború lesz?

Ha jól ismerem a kínai diplomácia csavaros észjárását, épp, hogy nem lesz háború. Pekingnek nem az kell, hogy háború legyen: az kell, hogy bármikor kitörhessen. Nekik a válság hasznosabb minden győzelemnél most. Tárgyalási, zsarolási potenciált ad Peking kezébe. Washington sem akar háborút, Tajpej meg a legkevésbé – akkor hogy is áll a helyzet?

Valahogy úgy, hogy Tajvan szikra, ami lángba boríthatná a Távol-Keletet, csak nem gyújtanak meg vele semmit, hanem nagyon vigyáz rá mindkét fél.

Miért?

Azért, hogy mikor eljön a gyújtogatás ideje, kéznél legyen.