Szele Tamás: Puccs a pagodák árnyékában

 Akkor most két szolgálati közlemény, mielőtt elmerülünk a burmai őserdőben: a tegnapi képes anyag annyira sikertelen volt, hogy a Zóna a továbbiakban nem kísérletezik ilyesmivel, úgy látszik, a mi olvasóink kinőttek a képeskönyvekből, aminek őszintén örvendek: van kinek írni.

Még szerencse, hogy erre a tartalékfelületre nem engedélyezték ez idő szerint a hirdetések elhelyezését, ugyanis így nem érte a lapot anyagi veszteség a kieső forgalommal: nullából nincs mit veszíteni. Ehhez kapcsolódik a második szolgálati közlemény: elképzelhető (bár nem biztos), hogy rövidesen visszatérhetünk a Zóna megszokott felületére, ez attól függ, a szakértők mennyi problémát találnak rajta, de eddig elég sok mutatkozik: nem is lehet véletlen, hogy egy profi már visszaadta a feladatot, másikukkal kommunikációs nehézségek támadtak, de a harmadikban, akinek munkáját több éve ismerem és kiválónak találom, nagyon reménykedem. És azért van negyedik is...

Nos, akkor lássuk, mi történt Burmában.

Az, amit már három-négy éve megjósoltam: katonai hatalomátvétel. A burmai (elnézést, nem írok Myanmart, ugyanis ezt az elnevezést a régi és most újjáéledt katonai junta vezette be), történelem ismeretében nem is nagyon történhetett egyéb, más kérdés, hogy nem kellett volna ehhez százezreket kiirtani: mostani adataim szerint az 1,3 millió rohingyából összesen 600 ezren maradtak mára Burmában, és közülük is 120 ezren táborokban élnek, internálva.

Az egész a középkorban kezdődött, az akkori előzmények nélkül nem érthetjük a mostani puccsot sem. Szóval, akkoriban Burma nem volt egységes állam, ráadásul a mongolok is háborgatták az akkori királyságokat, például Bagant (más néven Pagant), de a rohingya források azt állítják, hogy Arakan tartományban már az 1400-as évek, vagyis a Mrauk U királyság óta élnek muzulmánok. Ami bizony igaz lehet, az más kérdés, hogy a „rohingya” népnevet „rooinga” formában először 1799-ben jegyezte fel Francis Buchanan-Hamilton a Brit Kelet-Indiai Társaság számára írt cikkében. Innét tudjuk azt is, hogy a szó jelentése „Rohang lakója” – ugyanis a muzulmán népesség Arakant Rohangnak hívta akkoriban. Tény azonban, hogy az önálló és egymással gyakran hadakozó királyságok korát végül brit gyarmati rendszer váltotta fel – Burma megszállása 1824-ben kezdődött és csak 1886-ban fejeződött be teljesen.

Mármost a britek Indiát, Bengált és Burmát nem kezelték külön egységekként, sőt, elemi érdekük volt hogy ezek a gyarmatok szerves egészet alkotva gazdálkodjanak, így a lakosság is meglehetősen szabadon vándorolt a területen: ennek később komoly törvényi következményei lesznek. Burma népei – mert burmai nép nincs, még hivatalosan is nemzetiségek szövetsége alkotja az államot – meglehetősen rosszul tűrte a brit gyarmatosítást, főleg, mert nem tudta, mi jön majd utána. A burmai ellenállást a buddhista (hinajána, thérawata irányzatot követő) kolostorokból irányították, melyeket a britek a legritkább esetben bántottak, bár így is volt rá nem egy példa, hogy letartóztatott szerzetesek börtönben haltak meg, éhségsztrájk vagy akár csak a viszonyok következtében.

A második világháborúban a burmaiak – bár abszurd ezt a gyűjtőnevet alkalmazni – a megszálló japánok oldalán harcoltak 1942 és 1944 között, akkor azonban gyorsan átálltak, ellenben a kis létszámú arakaniak a britek mellett döntöttek már a kezdetektől. No igen, de már akkor bekövetkeztek az első borzalmak: az arakaniak állítólag (forrás: Aye Chan, Kanda Egyetem, Japán) húszezer nem muszlim arakanit mészároltak le, akikért bosszúból a vörös karenek ötezer Mrauk U-i muzulmánt végeztek ki. (A „vörös” itt nem politikai pártállásra utal, hanem egy, különben mára baptista vallású népcsoport neve).

Szóval, már a második világháború végén csehül álltak a dolgok arrafelé.

A döntő hibát azonban akkor követte el Burma későbbi kormánya, amikor az 1947-es panglongi egyezmény megkötésére nem hívta meg a rohingyák képviselőit. Ebben a területen élő etnikumok megegyeztek, hogy együtt alkotnak egy egységes országot, felsorolva a – később alkotmányba is foglalt – Burmát alkotó kisebbségeket. Ez adta a későbbi burmai alkotmány alapját is, melyből a rohingyák szintén kimaradtak, így sem képviseletük nem volt a kétkamarás burmai parlamentben, melynek egyik kamarája pont a nemzetiségi képviseleté, sem jogaik. Sőt. 1982-től, mikor kihirdették az állampolgársági törvényt, már állampolgárságuk és hivatalos személyazonosságuk sem. Ugyanis csak azok kaptak automatikusan állampolgárságot, akik bizonyítani tudták, hogy őseik 1823, vagyis a gyarmati korszak előtt telepedtek le az országban.

Rohingyák innentől kezdve gyakorlatilag és jogilag nem léteztek.

Ez már tarthatatlan állapot volt – és csak romlott 1962-től, mikor is az első, még a szocializmus felé kacsintgató katonai junta átvette a hatalmat. Az ország rövidesen átalakult egyetlen hatalmas ültetvénnyé, amin főként kábítószerek alapanyagait termelték, a lakosság pedig köteles volt a terményekkel foglalkozni, kivéve, ha buddhista szerzetesnek állt – emiatt aztán a legtöbb burmai férfi élete egy részét kolostorban is töltötte. Kivéve a nem buddhistákat, ugyebár.

Rémállam volt ez, nem is csoda, hogy nőttön nőtt benne az elégedetlenség. Volt ellenzék, de többnyire börtönben, mint például a most újból rács mögé került Aung Szan Szu Kji, aki azonban nem mellesleg Ang Szan lánya. Ang Szan pedig a Burmai Független Hadsereg (Burma Independence Army, BIA) parancsnoka, az antifasiszta szabadság-liga (Anti-Fascist People's Freedom League, AFPFL) elnöke, valamint az akkori Burma Angliától való elszakadásáért folyó küzdelem előharcosa volt és 1947-ben egy kabinetülésen merénylet áldozata lett. Ő lett volna Burma első szabadon választott elnöke. Ami nagyon szép, csak a brit gyarmatosítás elleni függetlenségi harchoz hozzátartozott az is, hogy 1942 és 1944 között, hát izé... a császári japán hadsereg oldalán harcolt. Japán katona is volt, rendes állományban.

Mondom én, hogy Keleten semmi sem egyszerű.

Igaz: Nyugaton sem.

Aung Szan Szu Kji 1988-ban megalapította a Nemzeti Liga a Demokráciáért nevű pártot, a passzív rezisztencia és az erőszakmentesség jegyében, ennek következtében 1989 nyarától házi őrizetbe helyezték, melyet végül csak 1995-ben oldottak fel. Ez idő alatt (1991-ben) kapta meg a Szaharov-díjat és a béke Nobel-díjat is. Azonban két dolog kellett ahhoz, hogy a hadsereg valamennyit engedjen hatalmi pozícióiból: egyrészt a buddhista színezetű „sáfrányos forradalom”, ami ugyan sem nem győzött, sem nem veszített, hanem voltaképpen egy három hónapig tartó gazdasági-politikai jellegű tüntetéssorozat volt – és a Nargis ciklon, ami a következő évben letarolta a fél országot.

A junta már nem volt annyira magabiztos, a segélyek is nagyon kellettek... sikerült kialkudni egy új alkotmányt 2008-ban, Aung Szan Szu Kjit is kiengedték az újabb házi őrizetéből 2010-ben, végül 2015-ben tartottak egy viszonylag szabadnak mondható választást is, amin a Nemzeti Liga a Demokráciáért fölényes győzelmet aratott.

Vagyis... szóval, itt már benne volt a bajban mindenki. Ugyanis az új alkotmány szerint a burmai parlamentben 25%-nyi hely minden körülmények között a hadsereget illette, és nem lehetett államfő vagy kormányfő, akinek közeli rokona külföldi állampolgár, márpedig Aung Szan Szu Kji két fia brit állampolgárságú. Hogy ez hogy volt összeegyeztethető a nagypapa harcaival, az jó kérdés, de mintha mondtam volna már: Keleten semmi sem egyszerű. Aung Szan Szu Kji tehát külügyminiszter lett és a kormány főtanácsadója. Az is szép hivatal.

És ekkor derült ki a népfrontos nemzeti liga legnagyobb baja. Mivel ez egy összellenzéki pártszövetség volt, kompromisszumokra épült a szélsőbaltól a szélsőjobbig, a nacionalista és a vallásos pártokig mindenkit befogadott és be is kellett fogadnia a közös győzelem érdekében. A junta napjaiban ez nem volt gond, de mikor kitört a „béke” és a „demokrácia” – kiderült, hogy a nacionalista-szélsőjobboldali erők távolról sem elégedettek. A nemzeti egység átadta helyét a nemzeti kétségnek. A hadsereg pedig, mint láthattuk, megőrizte az autonómiáját, az „állam az államban” jellegét, tehát mikor a hadsereg megkezdte a rohingyaellenes pogromokat – annak érdekében, hogy legyen rendkívüli állapot és ők irányítsák az országot – a nacionalista erők vígan csatlakoztak a népirtáshoz. Annyira, hogy nem csak muzulmán rohingyákat, hanem baptista vörös kareneket is gyilkoltak egy pár alkalommal, holott azok az ország teljesen más részén éltek. A konfliktus fenntartása volt a cél és a hadsereg pozícióinak erősítése.

Ebben a politikai pillanatban kellett volna Aung Szan Szu Kji fellépjen a népirtások ellen – csak épp nem tette. Miért nem? Azért, mert ha nyilvánosan akár csak szót emel ellenük, a saját, tulajdon kormányzó pártját szakítja szét. Akkor ugyanis a nacionalista-szélsőjobboldali pártok szépen átállnak a hadsereghez, és ő ott marad kisebbségben a demokratákkal és a liberálisokkal. Tehát: azt nem tudjuk, hogy szándékosan vagy akarata ellenére, de a hatalom megtartása érdekében csendben maradt. Emiatt vissza is vonták tőle a Szaharov-díjat és megfosztották a tiszteletbeli kanadai állampolgárságától, amit még a daliás időkben kapott.

Miért csak most következett be a katonai puccs?

Két oka van annak. Az egyik az, hogy mivel Aung Szan Szu Kji persona non gratává vált a nemzetközi porondon, maximum a magyar külügyminiszter tárgyalt vele néha, a bajokat vígan rá lehetett kenni, senki sem akadt, aki a történtek után megvédje. A másik nyomós ok pedig az, hogy a hadsereg főparancsnoka, Min Aung Hlaing nyáron lesz hatvanöt éves. Márpedig ha betölti ezt az életkort, a hatályos alkotmány szerint kötelező nyugalomba vonulnia a hadsereg éléről. Azonban a hatályos alkotmány nem szól az állam- vagy kormányfő életkoráról. Tehát egyszerűen levették a tábláról Aung Szan Szu Kjit és kormányát, akikkel eddig is bábuként játszottak, vége a partinak, beadták a mattot és mostantól megint katonai diktatúra lesz.

Amin a burmai hadseregen kívül mindenki csak veszíteni fog: a rohingyáknak még annyit sem ér majd az életük, mint eddig, Aung Szan Szu Kji becsülete is oda, befolyása, hatalma is, a burmai nép pedig jó időre elfelejtheti a demokráciát és mehet vissza a gandzsaföldekre dolgozni.

Legyen ez lecke minden országnak, amelyik annyira szabadulni akar a zsarnokától, hogy bárkivel hajlandó összefogni ellenük, akár más zsarnokokkal, gazemberekkel, nacionalistákkal is. Még az a szerencse, hogy minálunk, Európában, Magyarországon ilyesmi szóba sem jöhet.

Hogy Burmával mi lesz?

Nem sok jóra számíthat az ország.

Burma újra gyarmatosítani fogja saját magát. Természetesen kizsákmányolás is lesz.

Bocsánat, de egy nagyon brit birodalmi szerző verse jut eszembe, Rudyard Kiplingé, aki viszont imádta Keletet, és épp Burmába vágyott vissza a leginkább:

„Fel, hajóra! Fel, Keletre! hol jó s rossz együtt fogad,

Hol a testnek szomja gyúlhat, mert nincs tízparancsolat;

Hívogat templom harangja? bár ott reszketnék belé!

Vén moulmeini pagodánál, révedvén a víz felé.

Újra hív Mandalay,

Kis hajóraj ring elé,

Ott görnyed hajófenéken, aki megszakad belé!

Szívünk útja, Mandalay,

Hal szökken vized fölé,

Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!”

(Tandori Dezső fordítása)

Magam is ettől tartok. Az lehet a vége, hogy megjön az a szélvész Kínából és elhoz egy vörös hajnalt, ha minden úgy halad, ahogy eddig.

Szegény Burma.

Szegény mindenki.