Szele Tamás: Koreai plakátvilág

Ma egy kísérletet láthatnak a Zóna olvasói: a magyar online sajtóban ugyanis állandó vita tárgya, mekkora a szerepe a képeknek egy írás olvasottságában, mi a helyes kép-szöveg arány, és mennyit hajlandóak elolvasni egyáltalán azok, akik megnyitják az írást. Próbaképpen most egy sokkal illusztráltabb anyagot közlök – de témája alapján legalább izgalmas is lesz.

Azért lesz izgalmas, mert tegnap véletlenül elém került az új, észak-koreai plakátsorozat, mely a hozzá mellékelt magyarázat szerint „arra ösztönzi az egész népet, hogy maradéktalanul megvalósítsa a Koreai Munkapárt Nyolcadik Kongresszusának határozatait”. Én mondjuk elég durva helyen születtem és nőttem fel – Ceausescu Romániájában – voltam is ott egészen fiatalon gyári munkás, akadt arrafelé is pártkongresszus, de bármennyire is hiszek a művészet erejében, olyan plakátot el nem bírnék képzelni, ami engem akkor, a helyi viszonyok között a pártkongresszus határozatainak megvalósítására bírt volna.

Kicsit sem, nemhogy maradéktalanul.

És Észak-Korea most még az akkori Romániánál is sokkal rosszabb helyzetben van. Éhezés, fagy, nyomor és koronavírus-járvány, nullához közelítő külkereskedelmi mérleg és természeti csapások egyaránt tizedelik a lakosságot, a zsarnokság elviselhetetlen, a diktátor 28 naponta jelenik meg, a húgocskája időnként összevész minden külföldi állammal, amelyik még szóba áll velük, és az állam minden pénzét nukleáris fegyverekre költik.

Ezért kéne lelkesednie az észak-koreai munkásnak, parasztnak és haladó értelmiséginek. Hát, ha ez nekik sikerül, pláne ezek a plakátok lelkesítik fel őket, akkor gyanús, hogy földönkívüliek, de persze, hogy nem sikerül, csak abban az államban minden lázadás esélytelen egyelőre (tudunk külföldön szerveződött ellenállásról, de az jelenleg nem sok mindenre alkalmas).

Akkor lássuk, mi kéne lángra gyújtsa az észak-koreai polgár honfiúi kebelét az éhezés, a fagy és az állandó félelem közepette. Első képünk címe – nem mindegyiknek van – az, hogy „Támogassuk acéllal a pártot!” A képen hős olvasztár tekint szemvédő ellenzőjét felhajtva, ám bizakodva a kohó fényébe (nagyon balesetveszélyes dolog) és le merem fogadni, hogy arra gondol: támogatná ő nem csak acéllal, de sok-sok hideg ólommal is a Pártot, azon ne múljék. Bal kezében kiegészítőként apart kis walkie-talkie, azon kapja a bölcs útmutatásokat, overallja makulátlanul fehér, ami egy öntődében kissé szürreálisan hat, maximum egy patikában hinnék el róla, hogy kohász. De ott is csak becsületszóra. Kesztyű és sisak van rajta, mert fontos a munkavédelem, szerszám még a közelben sincs, nehogy véletlenül és tévedésből dolgozni kezdjen. Ő támogat, nem dolgozik, kérem.

A következő képet kicsit magyarázni kell. Ennek is van szövege, éspedig valami olyasmi, hogy „Támogassuk a dzsücse-alapú vegyipart, amely a nyersanyagra és más anyagokra támaszkodik, valamint táplálja a koreai nép forradalmi buzgalmát és harci szellemét!” A koreai népet magát inkább kéne táplálni, ugyanis éhezik, de mi az a dzsücse-alapú vegyipar? Egyáltalán, mi az a dzsücse?

A dzsücse voltaképpen az észak-koreai társadalom egyik ideológiai alapja (a másik a szongbun, a származás-alapú megkülönböztetés), és maga Kim Ir Szen fogalmazta meg, hirdette ki az elveit 1958. december 28-án. Lássuk a tételeket.

„- A történelem fő mozgatóerői a modern korban immár nem az osztályok, hanem a nemzetek.

– Az antiglobalizmus filozófiájának integrálása a kommunista elméletbe.

– A forradalmi világnézet alapja a Párt és a Pártvezető iránti megkérdőjelezhetetlen hűség.

– Kim Ir Szen halála után vallási elemekkel gazdagodott a dzsucse-ideológia: Kim Ir Szen halhatatlan lélekként halála után is jelen van.”

Rövidebben: „A dzsucse a másoktól való függés megtagadása és az egyén erejének használata az ember saját erejébe vetett hitével és az önellátás forradalmi szellemének kimutatása.” Hát, ez bizony ismerős valahonnét, honnét is?

„Mi nem mankóval közlekedünk, nem más lábán állunk, vannak saját erőforrásaink, vannak saját képességeink, és saját erőből, és kizárólag saját erőből is képesek vagyunk európai és világszintű teljesítményre.”

Jaj, elnézést, ez nem Kim Ir Szen, hanem Orbán Viktor, 2017. május 19-én, Zalaegerszegen…

Szóval, a dzsücse az észak-koreai NER.

Hogy ezek fényében mit jelent a dzsücse-alapú vegyipar, are csak tippelni tudok: valami olyasmit, hogy „gyártsunk műtrágyát, vagyis lőszert és robbanóanyagot mindenből, amink csak itthon van, mert külföldről már úgysem kapunk semmit”. Épülnek is Észak-Korea-szerte a vegyi kombinátok, csak egyelőre az nincs még kidolgozva, miből fognak gyártani és mit.

De nem csak ennyiből áll a víg észak-koreai élet. Rögtön ott van a mezőgazdaság, az igaz, idén alig termett valami, ami meg mégis, azt elvitte a monszun és az áradások, de a hős elvtársnő mindent learatott és most bizakodva tekint a fényes jövőbe: „Vagy küldtök egy kurva traktort, vagy itt fog ez mind megrohadni, mert ennyit én be nem cipelek a silóba!” A fényes jövőbe tekintés különösen nagy divat lehet arrafelé mezőgazdász körökben, a másik idevágó plakáton ifjú pár cselekszi ugyanezt, míg mellettük a Jalu folyó vizén kecses teherautó ringatózik, ahelyett hogy kiküldenék a földekre, ahol az a szegény elvtársnő aratta le az összes termést, szálegyedül.

Lépjünk tovább, a tudomány és az oktatás területére. A tudomány: minden társadalmi rendszer alapja, éspedig nem csak a kutatás, de a fejlesztés is. A plakáton nyamvadt, fehér köpenyes értelmiségi szerelget egy légcsavaros Mikrobit, mögötte azonban ott áll a Párt elhárítótisztje, és vagy azt ellenőrzi, hogy a tervrajzok szerint dolgozik-e, vagy Playboyt olvas fél szemmel. De mindenképpen érezteti a Párt figyelmét a tudósokkal, intellektuelekkel.

Az oktatás plakátja egy valódi tudományos demonstrációt mutat, kedves tanárnő mosolyog sok szeretettel a pionír kislányra: „Látod a mikroszkópban azt a pici amőbát, kicsi lányom?” „Látom, tanárnő, mi az?” „Az az idei GDP-nk. És látod mellette azt a még kisebb zöld ostorost? „Látom.” „Akkora lesz jövőre...”

Az egészségügyet lelkesítő plakáton sztetoszkópos doktornő vizsgálja a kisfiút, majd a közli a mosolyogva aggódó mamával: „Nem koronavírus.” „Biztos?” „Biztos, nálunk az be van tiltva. Ha az lenne, mindketten munkatáborba kerülnének. De ez csak nátha. Legalábbis hivatalosan.”

Meg kell mondanunk: az észak-koreai könnyűipar eredményei szédületesek. Sőt, káprázatosak. Az ezeket bemutató plakáton két elégedett vásárló hölgy válogat a bőséggel elérhető javakból: „Te, mitől ilyen bugyirózsaszín itt minden?” „Nem is minden bugyirózsaszín, csak a tornacipő, a hátizsák például neonrózsaszín.” „És mik ezek a flakonokban?” „Én sem tudom, vagy testápoló, vagy nitroglicerin, esetleg egyszerre mindkettő.” „Mi veszel?” „Ezekből? Semmit. Egyiket sem lehet megenni.”

A bányaipar plakátján gondos párttitkár markolja a véső-bontókalapács vésőfejét, és mutatja a vájárnak, hol is az urán, hol kell dolgozzon. A vájár magában azt gondolja: „Ha nem ereszted el, esküszöm, megnyomom a gombot és leviszi a kezedet csuklóból...”

Egyszóval, így néznek ki a vidám és szorgos észak-koreai hétköznapok képekben.

Azt hiszem, ha egyszer megbukik az ottani rendszer, külön monstre perben fogják elítélni ezeknek a plakátoknak a megrendelőit és átvevőit – a grafikusokat magukat nem, nekik nem volt más választásuk, meg kellett tervezzék ezt a vizuális borzalmat, ha kedves volt az életük...

Azért mifelénk is akad pár szépség, nem mondom, animációs film a pozsonyi csatáról, miegymás, és azok is állami megrendelésre készülnek, de ilyen még nincs.

Ilyen szépet mi még nem tudunk.

Sebaj, jövőre csak utolérjük Észak-Koreát!