Szele Tamás: A kémtábornok halála
A hír rövid és pontos, bár a magyar sajtóban rajtam kívül egyedül a 24.hu figyelt fel rá. Harminc évvel ezelőtt szalagcím lett volna belőle, ma viszont már kevesen emlékszünk Ion Mihai Pacepa tábornokra, aki értesüléseink szerint február 14-én, 92 éves korában elhunyt koronavírus-fertőzés miatt.
Ha ugyan elhunyt, mert korábban többször halálhírét költötték – de hajlamos vagyok hitelt adni az információnak. Most már nem lenne miért „legendát” gyártani róla, ebben a magas korban még tanácsadóként sem nagyon vett részt a politikai életben vagy a hírszerzésben. A neve is már csak az olyan öreg rókáknak mond valamit, mint én, aki a nyolcvanas évek végén még szamizdatban olvastam „Vörös horizontok” című kötetét – és mivel Nagyváradon születtem, ott is nőttem fel, már akkor is meglehetősen vegyes volt a véleményem az írásról. Tegnap este elővettem egy fárasztó nap végén, átlapoztam – és lám, mégis vannak állandó dolgok az életben. Most is vegyes a véleményem. De a kifejtése előtt lássuk, ki is volt Ion Mihai Pacepa?
1928. október 28-án, Bukarestben született. Életének minket érdeklő szakasza 1966-ban kezdődik, amikor kinevezték a Külső Hírszerzési Igazgatóság (DIE) vezetőhelyettesévé. 1972 áprilisáig töltötte be ezt a tisztséget. Ezt követően vezérőrnagyi rangra léptették elő (1967).
1972. április 19. és 1978. július 24. között Pacepa Ceausescu nemzetbiztonsági és technológiai fejlesztési tanácsadója volt, a Külső Hírszerzés Osztályának első helyettes vezetője és az Állambiztonsági Tanács államtitkára (a Belügyminisztérium keretein belül). Államtitkári posztjára történő előléptetését követően altábornagyi rangra emelték (1974. augusztus 19.). Ceausescu 1978 júliusában az NSZK-ba küldte Pacepát titkos futárszolgálat céljából, ahol is Pacepa a bonni amerikai nagykövetségen keresztül politikai menedékjogot kért az Egyesült Államoktól. Jimmy Carter elnök jóváhagyta menedékjog iránti kérelmét. 1978. július 28-án Pacepa tábornokot titokban az Egyesült Államokba szállították. A CIA azonnal alkalmazta, bár náluk végzett tevékenységéről a dolgok természete miatt sokat nem tudhatunk: annyit igen, hogy Carter elnök, aki nem volt a külpolitikai elemzés lobogó fáklyája, egy szavát sem hitte, amikor beszámolt a romániai viszonyokról.
Mégis sikerült befolyásolnia az egész világ közvéleményét a Vörös Horizontok kiadásával, ugyanis annak megjelenéséig Románia csendben lappangott, senki sem érdeklődött a belviszonyai iránt, Ceausescu el tudta játszani „Moszkva belső, Varsó Szerződésen belüli ellenzékének” szerepét, ezért fogadták el tárgyalópartnernek, sőt, viszonylag komoly kölcsönökhöz és támogatásokhoz is jutott. Azt már Pacepától tudta meg a nagyvilág, hogy ez puszta színjáték volt, és a világ egyik legborzalmasabb diktatúrája mosolygott a tárgyalóasztal másik végén, szalonképesre maszkírozva, ráadásul a hozzájuk kerülő műszaki eszközök, tudományos eredmények is Moszkvában landolnak – persze, maguknak is megtartották a know-howt.
Hát ez a Pacepa hunyt el, és töprengve lapozgatom a könyvét: nem állítanám, hogy hazudik, mert nem teszi, de nem is lehetne kőbe vésni minden szavát. Ennek több oka is van.
Rögtön az első Pacepa speciális pozíciója: ő ugyanis alapvetően hírszerző volt. Ráadásul az ipari kémkedés volt alapvetően a szakterülete, és erről valóban értékes információkat oszt meg a kötetben, bár tulajdonképpen – ha lehántjuk róla a cselekményes formát – semmi olyant, amiről emigrációja pillanatában a nyugati ügynökségek ne tudtak volna. Ceausescu valóban megpróbálta reprodukálni a német Leopard 2-es harckocsit (igen, mi is ilyesmiket vásároltunk nemrég), ami csak 1979-ben állt szolgálatba, de a fejlesztéséről tudtak korábban is, megpróbálta, ám hiába sikerült megszerezni a meglehetősen részletes műszaki leírást, a román ipar bicskája beletört a kísérletbe.
Ugyanígy jártak a Fokker 614-es repülőgéppel, ami azért tulajdonképpen nem az volt, aminek hitték – Ceausescu katonai szállítógépet, ejtőernyős deszant-gépet, sőt, bombázót akart volna faragni belőle, ám ez a valóságban teherszállító-utasszállító gép. Különben azért is próbálkoztak egy vegyes vállalat alapításával, mely ezeket gyártotta volna, hogy esetleg megszerezhessék a VTOL-technológia, vagyis a helyből felszálló repülőgép-kísérletek eredményeit, hiszen a Fokker abban az időben tényleg foglalkozott ilyesmivel. Ez a próbálkozás is kudarcot vallott.
Jobb eredménnyel járt a mikroelektronikai kémkedés, valóban sikerült lemásolni egyes nyugati integrált áramköröket és chipeket, de azokat már a nyolcvanas években sem mind a Pacepa által említett IPRS Băneasa gyártotta – és a román mikroelektronikai ipar így sem került az élvonalba, még a szocialista táboron belül sem.
Ha Pacepa könyvének külpolitikai oldalát nézzük, érthető, miért ijedtek meg miatta a diplomáciai körök: olyan kapcsolatokat mutat be, leplez le, például a hivatalos bukaresti kormányzat és a PFSZ, sőt, személyesen Ceausescu és Jasszer Arafat között, például közvetlenül a müncheni olimpia véres eseményei utáni tárgyalásokat, amik világossá tették: a függetlennek és nyugatbarátnak hitt román diplomácia abban az időben szimpla hazugság volt, kötéltánc Kína, Moszkva, a Közel-Kelet legsötétebb terroristái, Teherán, Kadhafi és Washington, Berlin, London között. Éspedig hazugságból font kötélen táncolt az apparátus, Ceausescuval az élen. Ezt metszette el Pacepa írása, ebből a szempontból jelentős is.
Azonban – mégis vannak hibái. Igen, Ceausescut annak a dühöngő őrültnek mutatta be, aki valójában volt, azonban a szándékosan bestsellernek írt mű mégis úgy láttatja, mint aki első sorban a környezetére veszélyes, akár egy őrült római császár, a nép meg nyomorog ugyan, de valahogy elviseli. Szót ejt a mindent behálózó besúgórendszerről, de mintegy mellékesen, mintha ez csak apróbb anomália lenne: nos itt jön a második ok, ami miatt nem tekinthető minden szempontból megbízható forrásmunkának ez a kötet.
Ez az ember a bukaresti politikai elit egy nagyon szűk körében élt, és amikor nem az intrikáikkal kellett foglalkozzon, minden idejét kitöltötte a külföldi hírszerzés és az ipari kémek eredményeinek kiértékelése. A társadalom állapotáról keveset tudott: azt említi például, hogy Ceausescu gyűlölt mindenkit, aki magyar, német vagy zsidó volt, de alig találkozott – hiszen alig találkozhatott – ilyen emberekkel. Ugyanígy a velük együtt nyomorgó román átlagembert sem ismerte, tehát a kötete lényegében véve a hírszerzői tevékenységről, az álnok diplomáciai cselekről és a bukaresti vezetés körüli intimpistáskodásról szól, az akkori romániai társadalomhoz csak érintőleges köze van.
Ami nem véletlen, ugyanis érezhető a szövegen, hogy igazából az amerikai átlagpolgár számára írták. Nem a valóban vérfagyasztó dolgokat szedi elő, hanem azokat, amik az amerikai polgárt borzasztják el. Ékes példája ennek a lehallgatást bemutató rész, amiben Elena kipróbálja a hangaktivátoros telefonlehallgatást, majd elrendeli egy véletlenül lebukott pár letartóztatását, ugyanis „délelőtt tizenegykor dolgozniuk kéne, nem pedig szeretkezniük”. Egy amerikai olvasót ettől kilel a hideg, egy romániai sokkal jobban tartott volna olyasmitől, hogy feltérképezik a társadalmi kapcsolati hálóját (nyugalom: feltérképezték). És azért nemi élet okából mégsem nagyon csuktak le senkit (majdnem minden más miatt azonban igen). Ugyanebben a részben olvasható az, hogy „minden vidéken eladásra kerülő tévébe beépítik a lehallgatókészüléket”. Történetesen elektroműszerész voltam Romániában, sőt, vidéken voltam az: elég sok tévét javítottam, egyikben sem találtam mikrofont. Azonban a korabeli amerikai olvasó otthonában tényleg a tévé volt a fő berendezési tárgy, akörül zajlott az élete: ez is inkább a nyugati vásárlóközönség borzongatását célozta.
Azonban maga a lehallgatás ténye és rendszere igaz volt: el tudom képzelni, reálisnak tartom, hogy Ovidiu Diaconescu tábornok, a lehallgatásokat végző Securitate-osztály, a DGTO vezetője valóban azt mondta Ceausescunak:
„Ha terveinket jóváhagyják, akkor 1984. január 1-jére 10 millió mikrofont tudunk egyszerre megfigyelés alatt tartani. Ha feltételezzük, hogy a népességnövekedési ráta ugyanaz marad a következő öt évben, mint az elmúlt ötben, akkor becslésünk szerint egy év alatt periodikusan minden egyes családot le tudunk hallgatni, a gyanúsakat pedig folyamatosan.”
Más kérdés, hogy ehhez gyakorlatilag akkora apparátus kellett volna, amekkorával sosem rendelkeztek: a lakosság egyik fele kellett volna lehallgassa a másik felét, aztán másnap váltás. Azonban, ha az ember „gyanúsnak” minősült, amint jómagam is, biztos lehetett nem csak abban, hogy minden szavát lehallgatják, de abban is, hogy minden lépését lefényképezik. Pacepa – mint szakember – csak az elektronikus megfigyeléssel foglalkozik a kötetben.
Száz szónak is egy a vége: a most elhunyt tábornoknak valóban komoly érdemei voltak a Ceausescu-féle áldiplomácia és zsarnoki rendszer leleplezésében, indirekt módon magában a romániai rendszerváltásban is – de a könyve bizony nem Szentírás és nem is pontos minden szava, érdemes fenntartásokkal kezelni.
Színes egyénisége ment el a huszadik századi történelemnek, színes, és nagyon jellemző figura volt a román Kim Philby, a mai kor hírszerzése már nem terem ilyeneket. Ma már online folyik a Nagy Játék, hackerek léptek az ügynökök helyébe. Oda a hidegháborús idők kém-romantikája.
Pacepáról pedig nem mondhatjuk, hogy angyal volt, azt sem, hogy ördög: egyszerűen egy átállt hírszerző volt, aki dolgozott egyik félnek is, másiknak is, méghozzá legjobb tudása szerint, de azért a leginkább a saját érdekeit szolgálta.
Magához mindig hűséges maradt.
Nyugodjon békében.
