Gaál Péter: A magány

A magány az elmének az, ami a diéta a testnek. (Marquis de Vauvenargues)

Némi plusz észrevétel. Nem erről akartam írni, hanem Varga Judit válásáról, illetve ezzel kapcsolatban valami másról, de nekem ez érdekesebb téma.

Pokolba Varga Judittal.

Mindenekelőtt a magány és az egyedüllét nem ugyanaz. A magány a súlyozott egyedüllét, az az egyedüllét, amelyben valaki egyedül érzi magát, és ez zavarja. Nagyon sok gyereknek – megkockáztatom, hogy mindegyiknek – van virtuális barátja/társasága, sőt, virtuális háziállata – ilyen volt Mandula lányom virtuális kutyája – is. (A megmaradt – angol nyelven tíz éves korától írt – naplójából kiderült, hogy anyukámnak is volt, mi több, ő kezdettől angolnak tartotta magát, és teljesen másnak, mint aminek mondjuk én láttam. Ebben számomra mindössze annyi volt az érdekes, hogy ezt így leírva olvastam, egy hozzám közelálló tollából. Belül mindenki más.)

Luc de Clapiers, Vauvenargues márkija, Voltaire sok barátja és levelezőtársa közül az egyik, mindössze harmincegy évet élt. Katona volt, mint az összes korabeli francia nemes, aki nem lett pap, ennek köszönhette korai halálát is: a sziléziai háborúban, Prága ostromakor megfagyott a lába, és ebből soha nem épült fel teljesen. Ráadásnak – a betegség nem magányos – himlőt kapott, amely (mint a nála háromnegyed évszázaddal később született, magyar Kölcsey Ferencet, a Himnusz szövegszerzőjét fél szemére egészen) majdnem megvakította, és még valami légúti nyavalyában is szenvedett. A feltehetően homoszexuális Vauvenargues-nek jó oka volt szenvedni a magánytól. Prága ostromakor beleszeretett egy katonatársába, az akkor tizenhét éves – nem is lett több – Paul Hippolyte Emmanuel de Seytress-be. Seytress az ostromban életét vesztette. Hősünk mondta a gyászbeszédet, majd írt hozzá egy filozofikus esszét, „Tanács egy fiatal férfihoz” címmel. Sztoikus volt, akár Marcus Aurelius római császár: úgy tűnik, a katonáskodás jót tesz a filozófiának. (A sziléziai háborúk – ezek része volt a prágai kaland – állandó szereplőjének, Voltaire másik levelezőtársának és – egy ideig – barátjának, a porosz Nagy Frigyesnek is ez volt a gyengéje. Ő se úszta meg a homoszexuális szerelmet, e szerelem tragédiáját, majd az egész – hosszú – életét végigkísérő magányt.)

Az ember akkor magányos, ha magányosnak érzi magát. Ha hiányzik neki valaki. Minden „akkor” van, ha úgy érzi. Akkor rossz. Életem egyetlen közvélemény-kutatásában, amelyben kérdezőbiztosként részt vettem, szerepelt egy olyan kérdés, hogy „Ön szerint ki a hátrányos helyzetű?”. Aki annak érzi magát, válaszoltam volna én. Persze nem ezt válaszolták, hanem általában a materiális javak – vagy az azokra felváltható hitellevél, azaz pénz – valamiféle hiányát.

A magány nem a fizikai egyedüllét. Erre gondolhatott Vauvenargues, amikor az idézett sort leírta?

Aligha.

Egy filozófus ne kevergessen. Vagy ha keverget, kevergessen dialektikusan. Szintetizáljon. Az egyedüllét és a magány vonatkozásában azonban nincs mit szintetizálni: entweder-oder. Vagy-vagy. Jó, ez már Kierkegaard, ha nem is erről.

Az, ami jót tesz az elmének, az egyedüllét. Amikor az ember világa nemhogy nem szűkül be, hanem végtelenül kitágul. Ott vannak mind, akik fizikai valójukban nincsenek, és úgy, ahogy fizikai valójukban soha nem lehetnek. Ott van minden.

Semmi nincs, ami megzavarjon. Semmi nincs, ami félrevezessen. Ezért vonult a remete cellába, faodúba, barlangba, oszlop tetejére, sivatagba. Valami – képletesen – üres helyre. A fizikai üresség letisztít. A tapasztalatok már megvoltak – valamennyi tapasztalaton mindenki mindig túl van, a meg nem született embriótól az aggastyánig –, most a feldolgozás következik. A további letisztulás, egészen a végső ürességig.

Persze ehhez már Buddhának kell(ene) lenni.

Addig, ameddig az ember át nem lényegül tiszta lehetőséggé, anélkül hogy bármit is akarna. Gondolják át, és értsék úgy, ahogy ezt érteni lehet.

A magány ugyanaz, mint az éhség: hiányállapot. Függés. És minden függés fáj. Nem írom le megint Gautama Sziddhártha köztudott titulusát.

Az egyedüllét viszont diéta, még ha kezdetben magány is. Az a jó, ha kezdetben magány. Továbbmegyek: még az is használ, ha magány is marad. Azért használ, mert fáj. Akkor használ, ha valaki egyedül marad, és eljut addig, hogy ne fájjon. Nem elnyomással, hanem felismeréssel, a virtuális világon keresztül. Közben pedig átmegy az aszkézis böjtjén. Nem lemondáson, hanem aszkézisen. Nem éhezésen, hanem böjtön. A kettő messze nem ugyanaz, azon egyszerű okból, hogy a lemondáshoz mindenekelőtt valami kell. Valami, amiről le kell mondani.

A lemondás akkor megy át aszkézisbe, amikor a magány egyedüllétbe: amikor a „valamik” súlyukat vesztik. Amikor majd eljutnak a halál küszöbére, ha tudatuknál maradnak, pontosan ezt fogják tapasztalni. Én is ezt tapasztaltam, eddigi életeben kétszer. A világ elkezdett távolodni. De előtte...

... előtte végtelenül súlyossá vált. Utána viszont... nem hiányzott semmi.

A halálpont az a végső pont, amikor a lusta ember is eljut oda, ahová a törekvő. Muszáj neki, hogy úgy mondjam.

Mohamednek – aki akkor még nem volt Próféta – is muszáj volt a Hira-hegy barlangjának magányában, ahol a Vérrög, a Korán elsőnek elkészült (nem első) szúrája megszületett. Hogy ottlétében mi része volt (az akkor is meglévő) Ramadánnak, a szokásnak és kényszernek, édes mindegy. Végső soron, tegyék hozzá. Végső soron. Mindenesetre

ne féljenek az egyedülléttől, és akkor nem fognak félni a haláltól se.

Eszköz ez is, mi más. Lehetőség. Papa csodája és kegyelmi ajándéka.