Gaál Péter: Foci
Ha egy férfi három focimeccset zsinórban végignéz, hivatalosan halottnak kellene nyilvánítani. (Erma Bombeck)
A focimeccsekben összesűrűsödik az egész világ. A világ működésének teljes görbéje. Hogy hogyan lett a szakrális (napközéppontú) labdajáték szimbolikájának és valóságának a fúziójából a proletárok férfiasságpótló szórakozása. Egy összetevőinél magasabb szintézisből egy mai értelemben vett valóságshow. Egy egyfázisú, saját magát tagadó cirkusz. Lagzi Lajcsi, a trombitaművészettől a soroksári sördélutánon keresztül a tárgyalóteremig. Az utcára kerülő misztérium, s innentől a kazamata zamata (Európa Kiadó). A csatorna indiszkrét bája. Amit a stadionból kilépve a franciák által canaille-nak hívott csatornatöltelékek folytatnak tovább, miniszterelnöki széktől a Nemzeti Választási Irodáig. De még a miniszterelnöki széket e pillanatban bitorló parvenü gyerekkorában is más volt a foci, mint ma. Az akkori félistenekben, Puskás Öcsitől, a száguldó őrnagytól Eusébio da Silva Ferreiráig, majd a nemrég elhunyt Diego A. Maradonáig még pislákolt valami a régi szellemből. A szakralitás tőlük is távol állt, de legalább a technika szelleméből birtokoltak valamit. Abból, aminek a lényege a szépség. Nem sokat, de mégis valamit.
A mai focimeccsek többnyire már nem esztétikusak, annak ellenére, hogy olykor-olykor még ezekben is megcsillan(hat) valami, úgy csapatban, mint egyéniben. Valami olyasmi, mint amit összhangzatnak hívnak. Aminek a szépsége önmagát magyarázza, és önmagát is zárja le, függetlenül mindenféle végeredménytől. De a tendencia lefelé tart, ugyanabba az irányba, mint a televíziós műsorok, és minden, ami a plebsz tompa szellemi lustaságára épül. Afelé, amit erőalapú futballnak becéznek. Ugyanezzel az elánnal egy gorillát is oda lehetne állítani a súlyemelők közé, már amennyiben megtanítható lenne a súlyemelésre. (Ilyesmi már Moldovának is eszébe jutott - „A verhetetlen tizenegy” -, véletlenül pont a focival kapcsolatban.) A technikát és taktikát már csak ennek az erőnek a lehető leggazdaságosabb kihasználására rendelik. Az egész egy számkülönbségre fut ki, egyre inkább mindegy, hogyan, már nem is egy személytelen értékre, hanem két személytelen érték közös, egyenkénti további elszemélytelenedésére. Arra, amit aztán a tippmixen meg lehet játszani. Mennyiségekről szól, majd e mennyiségek elvonásával immár virtuális mennyiségekről.
Amikor már a mennyiség se valóságos, lásd egész világunkat, pénztől a műhúsig.
Digitális hüvely (ef Zámbó István, a Bizottság után) és műanyag álmok (Zalatnay Sarolta).
Nem érv, hogy „van, aki szereti”. Van, aki szereti, és van, aki forrón, de most nem a szeretésről, mint olyanról beszéltünk, hanem arról, hogy mit szeret. És az nem tükrözi őt magát? Dehogynem. Nem csak őt magát tükrözi, hanem az emlegetett világot. A világkorszakot, és annak változási irányát. Ettől kevesebb lesz? Nem. Ettől nem lesz kevesebb. Nem ettől lesz kevesebb, még csak nem is „lesz”, hiszen... nem folytatom, már így is begyalogoltam a viharfelhők alá, pedig
ezek sem szentenciák, mindössze az én személyes, pillanatnyi gondolataim.
És a „mit” még tovább is van, ugyanis... ugyanis még abban is különbség van fociszerető ember és fociszerető ember között, hogy mit szeret a fociban, ha egyáltalán szereti, és nem csak használja. Ürügynek az utcai erőszakra, vagy ürügynek a politikai erőszakra, olyannyira édes mindegy, hogy a kettő még össze is keveredik.
Ez már csak egy további grádics lefelé.
Természetesen ezt is lehet fokozni, doppinggal, elnyomó durvasággal, összehangolt elnyomó durvasággal. Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja (szegény jó LGT). A többi nyugodtan kapjon szívrohamot a pályán, az ilyesmi kifejezetten feldobja a híreket. Lehet róla videót megosztani, jöhetnek a kapcsolt hirdetések. Lehet anyázni, és utána lefejelni.
Jöjjenek a feketelábúak (az algériai franciák csúfneve, előbbivel és ezzel együtt Zidane még a krémek krémje volt), a létező legszószerintibb értelemben.
Képzeljenek el egy azték „focimeccset”, azaz labdajátékot, amelynek a végén a győztes csapatot feláldozták, nem is akárhogyan. Aztán képzeljék el, hogy mondjuk a Vidi és Felcsút mérkőzését a mai résztvevőkkel egy varázsló átteszi a Kolumbusz korabeli Mexikóba. Ha viccelni akarnék, most azt mondanám, hogy nem volna semmiféle különbség, mert jószerivel ugyanazt játszanák, mint most, de hát ez magyar sajátosság, csak a fentebb említett parvenü további erodálása. A „mindegy”. Persze csak nálunk mindegy, külföldi csapatokat csak azért nem írtam, mert nekünk ez az aktuális. Nos, mit gondolnak, győzni akarnának? Mert képzeljék, az egykori aztékok ennek ellenére
győzni akartak.
Eddig megvan? Most pedig képzeljék az egészhez, hogy miért, és megkapták a lényeget, egyúttal azt is, amiért én ezt az egészet leírtam.
A súlyemelő gorillából pontosan az hiányzik, ami a mai világot reprezentáló versenysportóból. Ez a versenysport azonban ugyanúgy szimbólum, ahogy az azték labdajáték is az volt. Nem csak a sportolókról szól, hanem a közönségről is. Igényeket szolgál ki. Minél tompább a néző, annál erősebb fizikai hatások kellenek, hogy eljusson hozzá. Annál direktebb hatások. Nem szépség, nem cizellált mozdulatok, hanem lefutás, egy elvont matematikai különbség képében jelentkező absztrakt valóság érdekében. Az absztrakcióig Tarzan tökéletesen megértené, még majomember korában. Mert utána
már ő sem.
De az más világ volt, akkor még.
