Gaál Péter: Experience

Hát, már olyan mindegy. Most megint lehet belekötni, de engem nemigen érdekel a vírus. Nem a kálvininak tulajdonított nemkálvini predesztináció miatt, azt nem gondolnám, hogy egyvalamire lokalizálható.

Az már benne van a kezdő koktélban, éspedig nem az apukától és anyukától: ők is csak végrehajtók. Az ő életük egy másik élet, meg egy harmadik, zusammen így. Az a biológia, amit van szerencsénk megélni, az csak biológia. Ugyanúgy semmire nem lehet vele jutni önmagában, mint az egész anyagi világgal önmagában. Hogy mi lesz az utódainkkal, az ő dolguk. Nem tudunk olyan nehézséget támasztani, ami valódi nehézség lenne. Sem az elhagyatás, sem a „félrenevelés”, se a gonosz bánásmód, se semmi.

Mobutu Sese Seko.

Mindez, még mielőtt megjelenne a szokásos félreértéshalmaz, nem azt jelenti, hogy irány a megszületés utáni inkubátor a Schöpf-Merei bejáratánál (ha még ott van), sem azt, hogy pofozzunk nyugodtan. Még csak azt se, hogy ne törődjünk az utódainkkal. Két dolgot viszont jelent:

1. az ő életük az ő életük, a mienk pedig a mienk. Nekünk nem az a dolgunk, ha nem az a dolgunk (itt jöhet a következő félreértés), hogy mással foglalkozzunk, hanem az, hogy saját magunkkal. Ne a koldus lelkéért aggódj, mondja a Defensor, hanem a sajátodért. Innentől mindegy, hogy amit minden nap kiteszek a hajléktalanoknak, hova megy, mit csinálnak vele, használ vagy nem használ. Dettó ugyanez a helyzet az utódokkal is. Semmi mást nem mondtam ezekkel, mint azt, hogy ne vetítsünk ki.

2. Az ő számukra – bárki számára – minden helyzet feladat. Szintén nem mással kapcsolatos feladat. Ahogy nekünk is ők. Ha nehéz, hát nehéz. Még azt se mondom, hogy ők választották, mert nem ők választották. Ezoterikusoknak lehet velem nem egyetérteni, nem érdekel különösebben. A kezdőcsomagnak, az útravalónak és az útközbeni fogadóknak semmi közük a szabad akarathoz. Vagy csak igen rafkósan, de ebbe se megyünk most bele.

És akkor miért törekszik az élet az utódlásra? Nézzenek körül, édeseim. Nézzenek csak körül. Hány olyan embert látnak, akik akár egy paraszthajszállal felette vannak, amit a szanszkrit a „pasu”, áldozati állat néven emleget? Hány olyan ember szaladgál Önök körül, akit akár a hányt-vetett kategóriába lehet sorolni? Igen, ez László András volt. Régi László András, fejből. Jártam hozzá anno eleget. És miért jobb a hányt-vetett az áldozati állatnál? Azért, mert a hányt-vetettség már valamiféle tiltakozást jelent. Az áldozati állatot szép, egyenes úton vezetik az oltár elé. Bár, ha jobban meggondolom, már az oltár is elérhetetlen magaslat. A mai embernek marad a vágóhíd.

Hamvas Béla mélyen egyetértene velem. De bizonyos mértékig Kassai Lajos is talán, és mindenki, aki legalább annyira szerencsés, hogy a gondolkozás és empátia csöpp szikráját képes a szintézis kis cseppjében egyesíteni.

Vannak, akik még törekednek. Egyre kevesebben, de vannak. Kassai is ilyen. Már csak azt kellene tudatosítani, hogy az a bizonyos ló, ami „a világgal való kapcsolatunkat szimbolizálja” (idézet egy riportból vele), pozitív értelemben nem a világgal való kapcsolatról szól. Egy feladat, akár az íjászat. A kettő együtt a lehető legkomplexebb szimbólum, csak a célját – azt a célját, ami kiindulópont a továbbiakhoz – kellene jól megérteni. Hagyom az Őrölj, malomra. Idestova harminc éve írtam egy félkönyvet (az egyik restanciám), mai szemmel nem jól, de majd átírom, ebben volt a Defensor könyve is, mint melléklet. Demiurgosz volt a címe, talán marad, talán alcím lesz, hogy mi az, nézzék meg a görög mitológiában. Nos, a könyv egy Vasudvard nevű, szeparált faluban kezdődik, aminek semmi köze – ahogy a többi valós névre hajazó névnek sincs – a „valóságoshoz”, és ahonnét az egyik legény megszökik. Ellop egy lovat, és a Déli-Vogézek felé veszi az irányt, de ez most szintén nem érdekes.

A ló neve Halott Vagy.

A ló és ember együtt – a görög mitológiában a kentaur. Ismernek ilyen szimbólumot a káldeus asztrológiai jegyek közül: ez a Nyilas. Igen, a nyilas. Előállott a lovasíjász. És bele lehet keverni a szkítáktól az ősmagyarokig, mi több, az első triumvirátus kiérdemesült tagja, szegény jó Crassus végzetéig, a parthus katafraktáig (nehéz fegyverzetű, páncélos lovasíjászig) sok mindent, csak önmagában nem érdemes. Egyetlen szimbólumot sem érdemes magában vizsgálni, mert így legfeljebb lexikális ismeretekig jutunk, és ott annak rendje-módja szerint meg fogunk rekedni. Ismétlek: e világ teljes egészében szimbólum. Különállásban nem adja azt, ami.

Pont önnön lényegét nem adja.

A kentaur lényege nem a lóval való összenövés, hanem a szétválás.

Mivel is ölte meg Héraklész Nesszosz kentaurt? Nem a lenyilazott Nesszosz vérével átitatott fonál okozta Héraklész halálát, amit féltékeny felesége – bedőlve a kentaur meséjének – szerelmi varázslatként szőtt bele az ingébe? Nem véletlenül a hős húsát emésztette el a vér? Majd a feleség (az utódok anyja), Déianeira nem lett öngyilkos véletlenül? Milyen szagot is árasztott a halott kentaur – a lóval – világgal – összenőtt ember – teteme?

Megmondom, ha nem tudják. Végtelenül büdöset.

Nyugodtan szarakodjanak bármivel – én is ezt teszem, ha nem felejtik el, hogy ezek csak eszközök. Ha nem telepítik a céljukat valahova. Valamibe bele. Mindezek önmagukban, politikától a tűzrakásig vegetálások. Ha nem eszközökként kezelik őket, akkor vegetálástok. Hiába buktatnak meg egy kormányt, hosszú távon nem változtatnak meg semmit, lényegileg még rövid távon sem. Jön egy következő, aztán lesz, ami lehet. Akkor mégis miért? Egyetlen okból: hogy időt gyártsunk magunknak. Ha ezt össze tudják hozni egy belső úttal is, dupla öröm. De ha nem, az se baj, amennyiben az előzőről nem feledkeznek meg.

Nem Önöknek kell a világot megváltani.

De, Önöknek kell. Csak nem úgy. Akkor hogy? Le van írva mind a négy evangéliumban. E tekintetben nincs különbség köztük. Pontosan úgy. Hiszen ha minden szimbólum, a Passió is az. Még a világ önmagában való szemlélése is benne van: hányszor olvasták már azt a kérdést, hogy „Úgy néz ki, hogy ez a világ meg van váltva?” Ahogy még interpretálják, már csak kenyőcs (hogy legyen ebben egy kis Hamvas is, ha már előrángattuk). Vakság, hogy úgy mondjam.

Mi más lenne?

Négy magot csíráztatok itt most: egy avokádót, egy mangót és két datolyát. Ugyan az egzotikus szobanövények közül csak az orchidea áll hozzám közel, de legyenek ezek kivételek, nosztalgia a gyerekkorom után. Egy percig se gondolom, hogy a datolyán kívül – különösen a mangó – sokáig megmaradnak, de egy ideig biztosan. Mindenesetre elképzeltem, hogy amint kidugják fejecskéjüket a földből (az avokádó a pohárból), mi lenne az első gondolatuk, ha lenne nekik ilyen, és egy vicc jutott az eszembe. Megkérdezi a kis teve az anyukáját: „Anyu, miért van nekünk ilyen durva szőrünk?” „Hogy ne fázzunk meg az éjszakai sivatagi fagyban.” „Miért van nekünk ilyen széles patánk?” „Hogy jobban tudjunk haladni a sivatagi homokban.” „És miért van nekünk ekkora púpunk?” „Hogy ne haljunk szomjan a sivatagi forróságban.” „És mama, akkor mit keresünk itt a veszprémi állatkertben?”

Hát, mit?