Gaál Péter: Ein bisschen Wittgenstein, und noch etwas

 A kép – tény.

Ahhoz, hogy megállapítsuk, igaz-e avagy hamis a kép, össze kell hasonlítanunk a valósággal.

A tények logikai képe a gondolat.

„Egy elemi tény elgondolható” – ez azt jelenti, hogy képet alkothatunk róla magunknak.

Az igaz gondolatok összessége a világ egy képét alkotja.

Ez így, zusammen Ludwig Wittgenstein. Vegyük ezeket szép sorjában.

Ha a kép tény, melyet összehasonlíthatunk a valósággal, s e tény logikai képe a gondolat, akkor a tény mindenekelőtt és mindenek mögött

– a fejünkben van.

De ha a bennünk levő kép összehasonlítható a valósággal, akkor

– a valóság és a fejünkben levő kép nem lehet ugyanaz.

Ha a tények logikai képe a gondolat, és a kép tény, akkor

– a gondolat a képek logikai képe (is, tudniillik w. itt nem állítja, hogy a képen kívül más tény nem létezik, viszont azt sem állítja, hogy létezik, ezért bátorkodtam mindezt zárójelbe tenni).

Az igaz (a valóságnak megfelelő) gondolatok összessége a világ egy képét alkotja, ha viszont ez is így van, akkor

– A „világ”, mint olyan, nem létezik, tudniillik

– kép.

Amennyiben mindez helytálló, akkor az elemi tények elgondolásakor csak a saját fejünkben levő képről alkothatunk magunknak képet.

Itt lép be a projekció.

Teljesen fölösleges „objektív valóságról” povedálni. Lefordítom gyakorlati köznyelvre: teljesen fölösleges másra kenni azt, amit mi gondolunk.

Hogy ez milyen egyszerűen belátható, arra mondok egy példát. Ha bárkiről (bármely embertársunkról) véleményt mondunk, akkor – minthogy mi nem vagyunk ő – ugyanazt vagyunk kénytelenek tenni, mint bármely színész, ha szerepet játszik. Megpróbálunk belebújni a bőrébe. Minthogy azonban ez már mint elképzelés is abszurd, mert a sajátunkból csak akkor tudunk kilépni, amikor majd muszáj lesz, őt gyömöszöljük bele a magunkéba. Őt? Dehogy őt. Megalkotjuk azt a képet, amit vele feleltetünk meg. Miből tudjuk megalkotni? Saját repertoárunkból. Mi másból? Abból, ami bennünk van. Azt fogjuk eljátszani, amit róla gondolunk. Egy képet. Mivel azonban, mint láttuk, ez a kép a saját tulajdonságainkból lesz összerakva, mert csak azokból rakható össze, saját magunk egy aspektusát fogjuk prezentálni.

Nothing else. Pardon, nichts anderes, ha már németül kezdtük.

Semmi mást.

Előbbieken felül van ennek az egésznek még egy tanulsága: hogy hogyan futnak félre a definíciók. Minden definíció elcsúszása, kivétel nélkül ott kezdődik, amikor valamiről kijelentem, hogy az „ez és ez”. Legyen szó emberről, tárgyról, bármiről. Társadalomról, világmindenségről. A tudomány addig tudomány, ameddig nem veszíti el mindezt szem elől, mert onnantól... vallás. Hogy pedig a kör bezáródjon, erről a vallásról fogja azt mondani, hogy nem vallás, hanem tudomány. És ezért írja Karl Popper tudományfilozófus, hogy a tudomány ismérve nem a verifikáció (igazolhatóság), hanem a falszifikáció (cáfolhatóság).

Minden cserebogár a fejemben születik, mint a fogalmak megcserélése. Hogy egy kis vallásfilozófiával zárjuk, ezekre használja a szanszkrit a „viparjaja” („kifordítottság”, „önmagából kifordultság”, amikor valami saját ellentétébe csap át) kifejezést. A kifordítottság megfordítása (visszafordítása) a „vipari viparjaja” lenne, ami megfelel a görög „metanoia” (eredetileg „gondolati fordulat”,„korrekció”) szónak, ez pedig a vallásban, minden érzelgős kulimász nélkül azt jelenti, hogy:

Megtérés.