Gaál Péter: Egy lány kéne nékem
Egy
lány kéne nékem,
Aki
hideg mint a hó.
Egy
lány kéne nékem,
Aki
semmire se jó.
Egy lány kéne nékem,
Aki engem meg nem ért.
Egy lány kéne nékem,
Csak tudnám, hogy miért.
Egy lány kéne nékem,
Aki hazug és gonosz.
Egy lány kéne nékem,
Aki rám csak rosszat hoz. (A. E. Bizottság)
Olvasgatom a híreket, hogy no mégis, kapjanak valami kis apróságot reggelire, de... még (már) félálomban eszembe jutott, hogy az egész rendszerünk gyakorlatilag néhány parvenü kisebbrendűségi érzésének fék nélküli, laikus kompenzálása. Az ő kontrollálatlan tovább sodródásuk, immár az egész országgal. Ami tizenegy éve folyik, esszenciálisan nem több, mint ha egy bulimiást raknának egy csokoládégyár élére. (Ez legtöbbjük testi analógjában is kifejeződik. Még mielőtt tiltakoznának, hogy a sok elfoglaltság, protokolláris kötelezettség, gond: nézzék meg Obamát, a két Busht – akármilyen is az elnökkénti megítélésük –, Bill Clintont, Fordot, Nixont, Trumant, hány amerikai elnököt soroljak még? Pedig ha valakiknek, nekik aztán be van osztva minden másodpercük. Putyint csak azért nem írom ide, mert ő alapból exhibicionista, és ez a nárcizmussal súlyosbított exhibicionizmus módosítja a kórlefolyását.)
Amit saját önsorsrontásuk – ne gondolják, hogy egy bulimiás jól érzi magát – mellett művelnek, csak arra szolgál, hogy tovább ehessenek. Nincs nekik az égadta egy világon semmi bajuk a Színművészetivel és en bloc az oktatással, en bloc senkivel és semmivel, ameddig úgy nem érzik, hogy keresztbe tehetnek nekik, valójában persze nem nekik, hanem a betegségüknek. Persze bulimiás is sokféle okból lehet az ember. Ők azért, mert abból a tévképzetből indulnak ki, mint ha mondjuk egy Ványa bácsit eljátszó színész az előadás után is Ványa bácsinak tartaná magát. Mint a Psycho fiúi mivoltát megtagadó, magát véglegesen halott anyjával – aki értelemszerűen nem ő – azonosító főszereplője a legvégén. Erről szól egyébként az Ördögűző is, csak Magyarországnak e pillanatban nincs ördögűzője. Vagyis van, de nem magyar, és nem egy személy. Valójában maga a történelem.
Így nézzék Orbán-„Mészáros” mindenféle gyarapodásától kezdve Rogán Antal házasságáig az egészet. Nem lóláb lóg ki, még csak nem is ló, hanem elefánt. Önmaguknak akarnak bizonyítani, hogy ők igenis valakik. Minél „valakibb” valaki, annál kevésbé szorul bizonyításra. Ha már a magyar történelemből indulunk ki, nézzenek meg az akkori világ jelentős hányadát uraló mohácsi győztesről, Szulejmán szultánról egy képet. Vagy a világtörténelemből ismert Iulius Caesar, majd Augustus császár szobrát. A „négy jó császár” bármelyikéét.
Kontra vessenek egy pillantást a kései Neróra. Ha nem találnak róla semmit, gondoljanak a kései Elvis Presleyre. Nagyjából úgy nézhetett ki.
Rogánon sincs mit csodálkozni. A házasságkötése előtti fenékfogdosásán sem. Mutat. Nem nekünk mutat, hanem saját magának. Beéri a tudattal és a válogatott nézőközönséggel, mert nézőközönségre azért mindig szükség van. A többi csak grátisz. Rogán is beéri saját magával és a kiválasztottaival, Orbán szintén, a putyini exhibicionizmus nálunk inkább a női részleg kompetenciája. A barátnőké, feleségeké, női holdudvaré, Palácsik/Vajna Timiig vagy Obrusánszki/Rogán Barbaráig. Néha persze elfeledkeznek a diszkrécióról, ha mondjuk ott az a fenék, és nem lehet legyőzni a demonstrálási vágyat, hogy ez a fenék kié. Hogy miért az övé? Innentől már az önámítás következik.
Az a legszebb ezekben az önámításokban, hogy az illető valamilyen szinten tudatukban van. És itt jön a bulimia, a méreggel kezelt méreg. Hátha egyszer csak véglegesen kiderül, hogy a parvenü valójában nemes.
De nem derül ki. Soha nem derül ki.
Jöjjön ki Nagyfára, egy elvonókúrára.
Ezeknek az embereknek az elvonás jótétemény volna, ha volna.
Csak hát nem csak ők az önsorsrontás bajnokai, hanem a választóik is. Szelídebb kórkép. Ők sima alkoholisták, akik csak jól akarják magukat érezni, aztán valahogy mégis a detoxban kötnek ki. Az elvonó számukra csak egy fakultatív opció, csak az a feneség, hogy azoknak kellene beutalniuk őket oda, akiket viszont nekik kellene beutalniuk.
És a többiek? Önök? Ha nem képesek egyedül változtatni? Akkor mi van? Mi van addig, ameddig valahogyan nem változik meg ez az egész, mert bizonyosan meg fog változni? Akkor az van, hogy dőljenek bele, mint a klasszikus bemerítésekkor a megkeresztelendők: háttal. Kezeljék úgy, mint eszközt. Most ezt kapták, ebből kell kihozniuk a legtöbbet.
Nem másoknak: saját maguknak.
Most ez a kapa, kedveseim.
