Szele Tamás: Tények, vélemények

Nézi az ember a friss híreket ebben a tényeken túli, posztfaktuális világban és vakarja a fejét: sosem tanulunk. Nem vagyunk képesek felfogni, hogy van tény és van vélemény, a tényről lehet véleményünk de a véleményről nem lehet tényünk, és nagyjából ebbe fogunk belepusztulni.

Mondok két példát. Vegyük rögtön azt, hogy négy nap ülésezés után a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága közzétette a következő, immáron 14. ötéves terv tervezetét. Van abban mindenféle szép és jó, innovációtól haderőfejlesztésig, csak az olyan dörzsölt rókák, mint én ismerik a korábbi terveket is. Például az előző, 13. ötéves tervet, amiben szerepelt a szegénység teljes felszámolása az országban. Hát szép volna, nem mondom, hatezer éve próbálkoznak vele, egyelőre sikertelenül, mostanság azzal kísérleteztek, hogy mivel a jellemzően a kínai vidék szegény, tehát a városi és vidéki lakosság között próbálták felszámolni az életszínvonal-különbséget, csak ezt úgy lehetett a legkönnyebben elérni, ha beköltöztették a falusi lakosságot városra. Miáltal már nem falusi szegények lettek, hanem városiak. És statisztikai alapon nőtt az életszínvonal, más kérdés, hogy bizonyos szint után ha nincs falu: nincs rizs. Az új ötéves terv január elsején lép élebe, szóval addig van idejük megoldani ezt a megoldhatatlan kérdést, nyilván nem fog sikerülni, de lássuk, hogyan kezelik az ellentmondást?

Kínai módon.

Bejelentették, hogy a 13. ötéves terv minden célkitűzése tökéletesen teljesült. És kész. Hogy a tények ezzel szemben azt mutatják a The Diplomat elemzése alapján, miszerint nem hogy nem szűnt meg, de még nőtt is a városi, illetve a vidéki lakosok közötti életszínvonal-különbség? Annál rosszabb a tényekre nézvést. Pocsék lehet Kínában ténynek lenni, nem sokat foglalkoznak velük. A Párt megmondta, és ha megmondta, úgy van. A kínai sajtó nem fog kérdezősködni, az idegen meg nem számít, azok nagyorrú ördögök.

Pocsék lehet ténynek lenni az Egyesült Államokban is, ahol most azon mereng minden értelmesebb koponya, hogy mi lesz holnapután? Mármint, két lehetőség van: vagy Trump marad az elnök, vagy megválasztják Bident.

Ha Trump marad, folytatódik a bolondokháza, ha Biden következik, az elnöki ciklusának első fele mindenképpen romeltakarítással és építkezéssel telik majd. Nem a gazdaság hever romokban, az viszonylag elviselhető állapotban van, hanem minden más. A legtöbb kárt talán a sajtónak és az amerikai diplomáciának okozta ez az ember, akinek azt hiszem, megfejtettem a titkát. James Mattis, a volt védelmi miniszter mondta róla a 444 szerint, hogy

„Azért nehéz vele, mert Trump nem tudja, hogy mi a különbség az igazság és a hazugság között. Észre se veszi, ha nem mond igazat.”

És ez nyomta rá a bélyegét az elnöki befolyás alá vont teljes amerikai diplomáciára az elmúlt négy évben. Lehet akár pletyka is az, hogy a nemzetbiztonsági tanács ülésein képregény formában is rendszeresen kapott világpolitikai elemzéseket, hátha úgy sikerül lekötni a figyelmét, de nem csodálkoznék rajta, ha igaz lenne. De hát hogyan lehetett egy ilyen emberből amerikai elnök?

Nyilván úgy, hogy megválasztották.

És hogy lehetett sikeres az üzleti életben?

Úgy, hogy nem is volt ő olyan nagyon sikeres, elég utánanézni a nevetséges adóbevallásainak.

De akkor miért hitték el neki, hogy sikeres üzletember és csavaros észjárású politikus?

Azért, mert azt mondta.

Nem csak az amerikai választópolgárra jellemző, általában elmondhatjuk a huszonegyedik századi emberekről, hogy betegesen naivak. Mivel korábban a történelem folyamán aránytalanul kevés információhoz jutottunk a mostanihoz képest, ahhoz alkalmazkodott az emberi gondolkodás, hogy vadássza a híreket, adatokat és kritikusan viszonyul hozzájuk, ellenőrzi azt a keveset, amit talál.

Hogy is mondjam, ha az ember elmegy gombászni, és talál húsz gombát, mindegyiket megnézeti a szakértővel, nehogy mérges legyen valamelyik. Kétszáz vagy kétezer gomba bevizsgálása már időbe telne és abból kevés jut: a legtöbben tehát inkább vállalják a kockázatot, hogy belecsúszik pár légyölő galóca is a gombapaprikásba, bekerül a hírpörköltbe néhány álhír, mi baj lehet belőle?

Elég sok mondjuk, de ezt nem mindenki veszi így. A hírek ellenőrzése helyett mostanában az olvasó, hírfogyasztó alkot róluk egy felületes véleményt, korábbi tapasztalatai vagy vélekedései alapján és aszerint hiszi vagy nem hiszi őket, hogy mennyire tetszenek. A rossz hírek pedig nem szoktak tetszeni. Azokat hazugságnak tekinti.

Trump is ilyen ember, azzal a különbséggel, hogy neki végrehajtó hatalom van a kezében, ő is érzelmi alapon hozta a döntéseit – ismeretes például annak az iratnak a története, amiben fel akarta mondani a Dél-Koreával kötött eddigi katonai és kereskedelmi megállapodásokat, mert rokonszenvesnek találta Kim Dzsongunt. Vége is lett volna a dél-koreai államnak pillanatok alatt. Mivel azonban olvasni sem szokott, kilopták az íróasztaláról a papírt, mást tettek a helyére, azt szignálta, és máig biztos abban, hogy aláírta!

Elmondták neki, hogy nem írta alá, megjelent a sajtóban is, vezető hír volt, de esküszik rá, hogy aláírta. Ennyire mindegy neki mi igaz, mi nem. Az számít, pillanatnyilag mit gondol, kit, mit kedvel. A kurd területekről azért vonta ki az amerikai csapatokat, mert Erdogant találta jópofának, amikor meg Putyinnal kokettált, a saját titkosszolgálatát tolta félre a kedvéért. Érzelmek igazgatják, nem az értelem.

De hogyan lehetett megválasztani?

Úgy, hogy a szavazói is ugyanilyen emberek, ilyen szempontból ő valóban egy közülük, kitalált pár rokonszenvesnek ható szlogent amiket vonzónak találtak akkor, abban a pillanatban. Tehát a demokratikus legitimációja – leszámítva az orosz beavatkozást – megvan, sőt, újra is választhatják, csak jaj az Amerikai Egyesült Államoknak, ha ez megtörténik. A külpolitikájának mindenképp: olyan mértékben rúgta fel a korábbi szövetségi rendszert, hogy vele már senki nem indulna el sehová.

Ha Biden győz, ezeket a ballépéseket kell lassan, határozott elvi alapok, külpolitikai doktrína mentén helyrehozni, és talán a ciklus végére (de inkább később) újra lehet megbízhatóan működő amerikai diplomáciáról beszélni. Mert most egy gőzös fejű, betépett kiskamasz vezeti a mozdonyt, képregénnyel a kezében, az a csoda, hogy még ki nem siklott. De az is leginkább annak köszönhető, hogy a híre előtte jár, és állítgatják előtte a váltókat.

Szóval, ténynek lenni Amerikában is magányos foglalkozás lehet, nem törődik a tényekkel sem az elnök, sem a választó. Hátha most legalább a választók törődni fognak. Azonban ezért csak drukkolhatunk, és akkor sem jön el egyből a Kánaán.

De hát miért nem alkalmazza Trump demagóg, populista módszerét Biden vagy bárki más a demokrata oldalon?

Azért, mert hazudni jó ügy érdekében nem lehet.

Azzal a jó ügyet tesszük rossz üggyé, és magunk is megfeledkezünk a valóságról. Meg hát egy tiszta elme képtelen volna olyan népszerű őrültségeket kiókumlálni, mint például a világszerte dühöngő Qanon-konteó – hogy csak egyet mondjak – ahhoz paranoiásnak kell lenni, különben gyanút fog a többi valóságtól elszakadt paranoiás és nem hiszi el. Meg hát az a tömeg, aminek arról sincs fogalma (és nem is érdekli) hogy legalább körülbelül mitől működik a számítógépe vagy a telefonja, sokkal könnyebben elhiszi, miszerint Washingtonban összegyűlnek a hatalmasok és gyermeket esznek, szüzet áldoznak, mint azt, hogy összegyűlnek és megpróbálják egyenesbe hozni a költségvetést. Gyermeket ugyanis már látott, szüzet már látott, költségvetést még nem látott, de ha látná sem ismerné fel. És nem is érdekelné, miért fontos. 

Tehát aki feladja azt, hogy megértse legalább valamennyire a világ működését, az a mesék bűvös rengeteg erdejébe kerül, mágikus ködök és tűzgömbök közé, ahol a nagyonjók csatáznak a nagyonrosszakkal és minden érzelem kérdése. A játékos dönti el, kinek hisz, ugyanis utánanézni nem fog az állításoknak.

Kínában két igazság van, az első a Párté, a második a valódi, és arról senki sem mer beszélni, Amerikában egy valóság van, csak senki sem akarja alaposan megérteni. Oroszországot elő sem veszem, az egy másik világ, Európa, benne velünk meg itt tántorog ezeknek a mágikus mesebirodalmaknak a határán, nálunk még időnként számítanak a tények, de egyre gyakoribb, főleg Hunniában, hogy az alvégen sárkányt látnak vagy óriások kugliznak a hegyekkel az álhírlapokban...

Mondom én, csak annyit kéne mindenkinek szem előtt tartani, hogy a tényekről lehet véleményünk, de a véleményekről nem lehet tényünk.

Ennyi volna a nagy titok.

De amint látom, senkit sem érdekel sehol.

Szele Tamás