Szele Tamás: P. dictus magister...

 

...ac quondam bone memorie gloriosissimi Bele regis Hungarie notarius. Így kezdődik Anonymus Gesta Hungaroruma, amivel kapcsolatban ma jósolgatni van szerencsém. Én leszek a legboldogabb, ha a jóslat téved, nem válik valóra, de ha mégis, legalább röhögünk a helyzeten egy nagyot.

Az úgy van, hogy tegnap érdekes és magvas írás jelent meg a Magyar Hangban, megtévesztően erős címmel:

„Anonymus konkrétan történelemhamisító volt, de ezért nem lehet elítélni”

A cím igaz, tudtuk rég, de már amikor megláttam, azt mondtam: amilyen hektikus kérdés ma a történettudomány majd’ minden ága-boga, nincs az az Isten, hogy ebbe vagy a Raffay, vagy a Szakács Árpád, vagy valamelyik kisebb szakácsárpád bele ne akadjon. A válaszcsapás egyelőre várat magára, de nem hinném, hogy elmarad: ekkora labdát mindenképpen le fognak ütni. Vesztükre teszik majd, de egyelőre ez jóslat, spekuláció, nem több. Először foglalkozzunk az írás tartalmával, aztán pislogjunk vaksi szemeinkkel a jövőbe.

Az írás természetesen nem Béla királyunk névtelen jegyzőjének mocskolásával foglalkozik, sőt, fel is menti őt, hanem a történelemoktatás problémáival.

„Az ötödikes történelemkönyvek miatt ismét fellángoltak a viták arról, hogyan érdemes a magyar őstörténetet, a hunokat és a finnugor nyelvrokonságot tanítani. A forgalomban lévő köteteket egyaránt az Oktatási Hivatal fejlesztette, azokban pedig a feltételezett hun-magyar rokonság erőteljesebben megjelenik, mint a történészek szerint kellene. A finnugor nyelvrokonságról viszont mintha már csak elméletként számolnának be.”

Tulajdonképpen interjút látunk, amit az ELTE Finnugor Tanszékének korábbi vezetője, Klima László régész-nyelvész adott a Magyar Hangnak, ő korábban nagy hatású esszét is közölt a finnugor-turanista ellentétről az Élet és Irodalomban. Nem hibáztat senkit ő, aki az összehasonlító történeti nyelvtudomány kora előtt élt, tehát Anonymust sem, különben is, az a névtelen jegyző a mai fogalmaink szerint regényt írt, ahogy műve előszavában írta is:

„Midőn hajdan iskolai tanulmányon együtt voltunk és egyforma iparkodással olvasgattuk a trójai történetet, melyet én erősen megkedvelvén, a Frígiai Dáresnek és egyéb szerzőknek könyveiből úgy, miként mestereimtől tanultam, a magam fogalmazása szerint egy kötetbe szerkesztettem, akkor kérted tőlem, hogy amint a trójai történetet és a görögök háborúit megírtam, ugyanúgy írjam meg neked Magyarország királyainak és nemeseinek származását is...”

Persze, nem magyarul írta, hanem latinul. De világosan Dares Phrygiusra hivatkozik, aki regényesen írta meg még az ötödik század elején – tehát legalább 1600-1700 évvel az események után – a trójai háború eseményeit. Nem történetíróként, főleg nem szemtanúként. Cornelius Neposra hivatkozik, de gyanús, hogy saját termés az ő műve. Mindegy is: mit mond erről Klima László?

„Anonymus konkrétan történelemhamisító volt, de ezért nem lehet elítélni, mint ahogy a mai szépírókat sem lehet elítélni, ha szabadon kezelik műveikben a történeti tényeket, illetve soha nem volt dolgokat találnak ki. Anonymus szabadon kezelte a rendelkezésére állt adatokat, krónikája a regényes geszta műfajába tartozik, szépirodalmi és nem történettudományi mű. Kézai Simon sem tudományos művet alkotott. Az ő idejükben még el sem különült a tudományos és a szépirodalom. Ettől még figyelnünk kell a műveikből kihámozható történeti tényekre. Már csak azért is, mert kevés írott forrásunk van a magyar őstörténetről.”

Azt mondja, amit becsületes tudósember mondhat. Ott van a Gesta Hungarorum, szép is, jó is, de ne higgyük el minden szavát, főleg ne tekintsük a turáni eredetmonda bizonyítékának.

Innentől következik az én jóslatom, spekulációm.

Amilyen dühödt kultúrharc folyik, erősen valószínű, hogy hamarosan előáll valamelyik Fekete Lovag megvédelmezni látszólag a megtámadottnak vélt Anonymust, Kézai Simont, nemzeti krónikásainkat, de valójában a turanista áltudományos történelemszemléletet. Az nem zavarja ezeket a mostani turánokat, hogy a kérdést már eldöntötte volt 1869-ben Vámbéry Ármin, az első nagy turanista-finnugrista háború idején, éspedig emígyen:

„...a magyar nyelv eredetében ugor, de a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török jellemű...” (Magyar és török-tatár szóegyezések)

Tehát nem találta csak finnugornak vagy csak turáni-türknek, hanem mindkettőnek találta – amint azt ma is mondja a valódi tudomány. Hanem hát ez nem volt elég a turanistáknak, nekik abszolút győzelem kell, máig nem adták fel a harcot, eszközökben sem válogatnak – és a történelem-tankönyveket elnézve manapság ők állnak jobban. Miért fontos nekik Anonymus és Kézai?

Mert Anonymus Álmost és Árpádot tartotta Attila leszármazottainak, Kézai Simon pedig ebben egyetértett vele. Na, ugye, mondanák a mai turanisták, azok a régiek még emlékeztek őseredetünkre.

Azok a régiek egész érdekesen emlékeztek dolgokra, Anonymus például római katonaságot vizionál a Duna–Tisza közére, aminek a honfoglalás idején szaga-nyoma nem volt ott, de már jó ideje. A vezetők előkelő leszármaztatása meg olyannyira nem ritka a történelemben, hogy Caius Iulius Caesar egyenesen Vénusz istenasszonytól származtatta magát – velem lehet alkudni, ha Álmos Attilától származott, ám legyen, viszont akkor mondjuk ki azt is, hogy Vénusz volt Caesar szépanyja (de legalább tényleg szép volt).

Álmos és Árpád miatt viszont minden szavuk szentírás és a hont meg őket kivont szablyával fogják védeni minden kritikustól. Hadd védjék, csak épp saját magukat hozzák majd nagyon nevetséges helyzetbe ily módon.

Az ugyanis a helyzet, hogy Anonymus Gestáját nem csak a magyar turanizmus hívei tekintik perdöntő bizonyítéknak az elméletükre, hanem – a dákoromán kontinuitás elméletének hívei is. Annyira, hogy a Ceaușescu-rendszer vége felé, 1987-ben fizetett hirdetést adtak fel a New York Timesban (mármint Bukarest fizette) mely azt bizonygatta, hogy Anonymus alapján kétségtelen a korai dákoromán jelenlét a Kárpát-medencében a honfoglalás idején. Az olvasók bizonyára roppant módon érdeklődtek a téma iránt.

Tény, hogy egyedül Anonymus foglalkozik Ménmaróttal, Gyaluval és Gladdal (Anonymusnál Galad). Ezeket dákoromán fejedelmeknek (dux) tekintették, nem foglalnék állást a kérdésben, ugyanis egyfelől a középkorban nem volt ritka, hogy csak egy forrás számol be valakiről, másfelől már Anonymus korában sem lehetett volna megmondani, háromszáz évvel azelőtt ki milyen származású volt, ma meg aztán főleg nem. Viszont a névtelen jegyző tényleg leírja a csatákat ezekkel az urakkal, minek következtében például az én középiskolai történelemkönyvemben (Nagyváradon születtem és ott is nőttem fel) Anonymus volt az egyetlen magyar krónikás, akit megemlítettek.

Mármost aki Anonymust védi, az nem csak a hun-magyar rokonságot védi, védi az a dákoromán kontinuitást is. Sajnos a Gesta Hungarorum nagyon régóta közkézen forog, nem lehet kitépni belőle az elejét, abból tanítani és eldobni a többi részét, pedig kényelmes volna.

Mára a hivatalos román történettudomány is milliószor árnyaltabban látja ezeket a kérdéseket, de hiszen nem is kell már egy őrült diktatúrának megfeleljen ott és most a történész – van aki ezt vallja és van, aki amazt, mást, egyebet, nem kötelező most már mindenkinek Decebaltól származni. Mára minálunk kezdenek megbolondulni a tudományos emberek, már aki, persze – csak hát, aki meg nem bolondul, legalább színleg, annak sanyarú lesz a sorsa, vékony a kenyere.

Épp, mint Ceaușescu idejében, Romániában.

Szóval élénken várom Anonymus védelmezőit, akik majd azt állítják, hogy szegény első szépírónk minden szava kőbe vésett színigazság.

Végre egy platformra kerülnek a magyar és a román nacionalisták.

Remélem, vígan paroláznak majd.

Ha tévedek és nem tör ki megint a történészháború, annál jobb, én örvendek majd a legjobban.

Ha meg nem tévedek, legalább lesz min röhögni.

Adja Isten, hogy tévedjek.

Szele Tamás