Szele Tamás: Az interregnum világpolitikája
Jelen pillanatban még nem tudjuk, Trump vagy Biden nyerte meg az Egyesült Államokban az elnökválasztást, és a jelek arra mutatnak, hogy ez egy ideig így is marad, sőt, lehet, hogy ez az időszak nem is lesz olyan rövid – de most gondolkodjunk el azon, hogy mi lesz, mikor eldől a verseny?
A régi pesti vicc szerint:
- Mi lesz itt...
Hát most mi ennek a fordítottjával állunk szemben: azt, hogy addig, tehát a végeredményig mi lesz, még csak sejtjük, sok lehetőség nincs, de hogy utána mi lesz, arról lövésünk sincs.
Most vagy pár napig (ha kiugróan magas eredmények születnek a levélszavazatok számlálása nyomán) vagy esetleg pár hétig (amennyiben Trump megtámadja a levélszavazatok eredményeit, és biztos, hogy ha veszít, megtámadja) belső országos békétlenség lészen az Egyesült Államokban, csak remélni merem, hogy zavargások nélkül, aztán eldől, ki győzött. És akkor jönnek a kellemetlenségek.
Ugyanis az Egyesült Államok most erre az időre majdnem teljesen kiesik a világpolitika alakításából. Bármely más elnök esetében nem esne ki, de Trump olyan gyökeresen változtatta meg a külpolitikai doktrínát azzal, hogy mindent lebontott, amit az elődei évtizedekig építgettek, hogy nincsenek még vezérelvek sem, amihez a diplomáciai szolgálat tartsa magát.
Ide vezet a külpolitika közvetlen elnöki irányítása, személyes rokon- és ellenszenvek, valamint indulatok alapján. Ebben a mostani interregnális időszakban, amikor tényleg nem lehet tudni, milyen irányban folytatódnak majd a dolgok, egy ideig szabad a vásár, ez az a zavaros víz, amiben most sokan megpróbálnak majd halászni. Hiszen ha az Egyesült Államok nem lép, mert nem léphet, nincs főnök, nincs, aki döntsön kulcskérdésekben, sok minden lehetségessé válik.
Első sorban olyan államok élénkülhetnek meg, amelyeket épp Trump következetlen és elvtelen diplomáciája tett a korábbinál jóval fontosabb tényezővé. Vagy ellenséggé.
Az elsőre jó példa Észak-Korea, amely gyakorlatilag abból él – ha élet az egyáltalán, amikor a lakosság legnagyobb része éhínségről éhínségre tengődik – hogy zsarolja a világot. Még az sem biztos, hogy valóban létezik a saját fejlesztésű atomfegyverük, könnyen előfordulhat, hogy Kína néhány régi nukleáris töltetét robbantották fel, amit erre a célra kértek a nagy szomszédtól: az meg persze örömmel adott nekik, ha ezzel Amerikát meg tudta viccelni. A rakétaprogramjuk is különös, a legújabb interkontinentális ballisztikus rakétájuk semmire sem hasonlít egy színházi díszleten kívül. Trump elnöksége előtt egyszerű volt az ábra: ők fenyegetőztek, Amerika úgy tett, mintha elhinné, hogy reális az erejük, visszafenyegetőzött, aztán megállapodtak a világgal egy szerény összegben és egy ideig csend volt. De diplomáciai tárgyalópartnernek senki sem tekintette ezt a phenjani telephelyű bűnszövetkezetet.
Donald Trump akár tájékozatlanságból, akár rokonszenv miatt, belement a személyes találkozókba, sőt, szorgalmazta azokat. Olyan lehetett ez először Kim Dzsongunnak, mintha engem meghívnának a CNN stúdiójába közép-európai szakértőnek. Hatalmas dolog, nem is várja el az ember. Az egyébként egyáltalán nem buta Kim Dzsongun a szingapúri csúcstalálkozó első pillanataiban rájöhetett, hogy Trump nem akar tőle semmit néhány közös fotón kívül, ő ott biodíszlet volt, szóba sem került valamilyen reális megegyezés, csak kellett egy látványos esemény, amiről aztán Trump azt mond, amit akar, és ő is tehet ugyanígy. Nem is egyeztek meg semmiben. Viszont sokkal aktívabban és nyugodtabban folytathatta a zsaroló műveleteket, mintegy magasabb státusból. Ehhez vegyük még a „levelezgetését” az amerikai elnökkel, és láthatjuk: azt, hogy most tényezőnek számít, nagy részben ennek a trumpi „látványdiplomáciának” köszönheti. Ha meg akarja emelni a védelmi pénz összegét, most kell megtegye valami nagyobbfajta durrogtatás után, napokon belül: félő, hogy később akárki is lesz az elnök, nem fogja hagyni.
A másik esetre – mikor is Trump nem tényezőt csinált egy államból, hanem ellenséget – Kína a legjobb példa. Kína mindig is fontos tényező volt, amióta fennáll, a gazdasági ereje egyszerűen megkerülhetetlen, és okos, kölcsönös tiszteleten alapuló diplomáciával el lehet érni kompromisszumot a pekingi vezetéssel. Nem kell őket szeretni – szerintem akkora hatalomtól, mint az Egyesült Államok nem is várják – de nagyon is lehet velük beszélni. Kínának elég sok érdeke közös volna az Egyesült Államok érdekeivel, amint ezt Kissinger tudatosította Mao Ce-tungban egy, a mostaninál sokkal nehezebb világpolitikai helyzetben – és Trumpig működött is az „élni és élni hagyni” politikája, olyan garanciákkal, mint Tajvan függetlensége, amit Peking hivatalosan soha el nem ismert és nem is fog – de más washingtoni vezetés idején eszük ágába sem jutott volna tenni ellene bármit is. Tajvan az a vonal volt, amit nem szabad átlépni. Sértő vonal, kellemetlen vonal: de a nyugalom és a béke garanciája.
Trump viszont pont ott lépett Kína lábára, ahol az nekik a legjobban fájt: védővámokat szabott ki majdnem minden kínai termékre. Igazságtalanul magas védővámokat, tegyük hozzá. Ez Pekingnek azért is érzékeny pontja, mert Kína belső nyugalmát alapvetően a folyamatos gazdasági növekedés és az életszínvonal ezzel járó nyugodt ütemű emelkedése garantálja. Ha felborul a gazdaság, ennek vége. Peking van olyan erős, hogy a hatalmas ország nem destabilizálódott Trump kereskedelmi háborújától, de a két állam viszonya kriminális és egyre romlik. Ebben az interregnumban, ebben a hatalmi űrben gond nélkül megszállhatnák Tajvant, bár valószínűleg nem teszik meg: főleg azért nem, mert utána bárki is legyen az elnök, annak kötelessége lenne választ adni erre. És olyan sokféle válasz nem lehetséges. Ettől még erősen valószínű, hogy ki fogják használni a helyzetet, de inkább gazdasági téren. Olyan szerződéseket köthetnek egész komoly világpolitikai tényezőkkel – akár az Európai Unióval is – amelyeket eddig azért nem lehetett, mert ezzel Trumpot maguk ellen fordították volna a velük szerződő felek. Szóval, kár volt elkezdeni a kereskedelmi háborút, ha Trump marad az elnök, a helyzet csak romlani fog, ha Biden lesz az, akkor valószínűleg rövidesen olvadás indul meg és csak születik valamiféle megegyezés. Nem mellesleg Biden az enyhülési politika árául szabhatná az emberi és nemzetiségi jogok javítását is a Kínai Népköztársaságban: megkapná, hiszen pénzről van szó, nem mindenféle lila fogalmakról.
Külön kérdés, hogy Oroszország mit lép ebben a periódusban. Gyakorlatilag semmi nem akadályozza meg abban, hogy azt a területet szállja meg, ami neki tetszik (és elég sok terület tetszik nekik), legfeljebb csak azért nem dübörögnek fel a tankok, mert Putyin sem buta ember, és tudja azt, amit Hszi Csin-ping Tajvanról: hamar véget fog érni ez a bénult periódus, utána pedig elszámolás következik. Akárki is légyen az elnök. Ha Trump lesz az, aki a világpolitikát showbusinessnek tekinti, őt lehet tovább bolondítani, de mi van, ha a becsületes és nehezen átverhető Biden kerül a Fehér Házba? Baj, elvtársak, baj, szóval bizonyos, hogy a medve is nyújtózik majd egy kicsit, amint a sárkány is, meg fogják mutatni a karmaikat, és valami hasznot kovácsolnak is a helyzetből, csak valószínűleg nem túl komolyat. Persze ha hosszú lesz az interregnum, bármi előfordulhat.
Erdogannak a legszabadabb a vásár. Neki komoly nagytörök álmai vannak, és Trumpot olyan sikerrel csapta be eddig is, hogy az egy laza kézmozdulattal dobta neki zsákmányul a kurdokat, akikkel évtizedeken keresztül fejlesztgették az amerikai kapcsolatokat, nem érdekelte, hogy ez árulás, sőt, ami rosszabb: ostobaság is volt. Csoda lenne, ha a padisah ezekben a pillanatokban nem egy térkép fölött merengene, és nagyon valószínű, hogy katonai lépéseket tervez. Ha Trump marad az elnök, akkor ki tudja magyarázni, ha Biden következik, akkor kínos kérdések várhatóak bár Törökország NATO-tagsága nyom annyit a latban, hogy nagyon nagy baj ne lehessen akkor sem – bár persze, minden attól függ, mi fő most Ankara konyháján, van az a túlzás, amit sehogyan sem lehetne lenyelni. Például egy nyílt konfliktus Bulgáriával vagy Görögországgal.
Irán is veszélyes: őket eddig szó szerint sakkban tartották, most viszont levegőhöz jutnak. De Teherán terveiről nem sokat tudunk. Csodálnám, ha nem lennének.
És mi lesz az Egyesült Államok szövetségeseivel, az Európai Unióval és általában a NATO-tagállamokkal? Velük Trump majdhogynem szándékosan mérgesítette a viszonyt, ha nem tudott rájuk F-35-ösöket sózni jó drágán, és az utóbbi években is inkább csak névleg támaszkodhattak az Egyesült Államokra, egyenrangú viszony fel sem merült. Trump csak a főnök pozíciójából állt szóba mindenkivel. Ha a helyén marad, ez nem változik, és az Egyesült Államok világhatalmi súlya csökkenni fog, eljuthat egy izolacionista politikáig is, ezt már csak Biden építgetheti vissza évek kemény munkájával és akkor sem lesz már olyan erős az épület, mint volt.
Mindenképpen izgalmas napok, hetek elébe nézünk. Világméretű fegyveres konfliktus nem várható, de sok lokális manőver igen.
Ilyen az, amikor nincs otthon a macska és cincoghatnak az egerek.
De nyugalom: vége lesz ennek az interregnumnak is.
Az lenne a legjobb mindenkinek, ha minél előbb lenne vége.
És ha lehet, jó vége lenne.
Szele Tamás
