Gaál Péter: A tévút vége

Ez most nagyon nem fog tetszeni sokaknak, pedig most se mondok mást, mint eddig. Még csak pesszimista sem vagyok. Ha az volnék, azt mondanám, hogy minden rossz, és még rosszabb lesz. Erről azonban szó nincs.

Azt mondom, hogy minden megy a maga természetes útján, alapjaiban megváltoztathatatlanul. Lehet rossz, lehet jó, kérdés, hogy oda tesszük-e a dolgokat, ahová valók. Ha valaki társadalmi méretekben gondolkodik, sőt világméretekben – mind divatosabb lesz ez is, a világ tele van megváltókkal, régen jóval kevésbé volt tele, pláne a rómaiak által megdobott zsidó koncepció elterjedése előtt -, illik tisztában lennie a lehetőségeivel. Azok pedig tűzoltásra jók, semmi másra. Se az idő kerekét nem tudja visszaforgatni, se „jobbá” tenni az emberiséget. Lélegzetet tud nyerni, és nyeretni másokkal. Ez a maximum.

Szolgálni tud, így is úgy is: egyfelől a világkorszakot nem überelheti, másfelől viszont enyhíthet a szenvedéseken, a magáéin és a többiekéin. Miért enyhítsen? Azért, hogy lélegzetvételhez juthassunk. Miért jussunk lélegzetvételhez?

Azért, hogy legyen időnk a legfontosabb helyre összpontosítani: magunkba, belülre.

Miért tűnnek sikeresnek a diktatúrák? Legalábbis eleinte. A hatalomkoncentrált társadalmak? Nem azért, mert úgy kommunikálják őket. Azért is, de nem ez a fő ok. A fő ok az, hogy eleinte sikeresek. Miért? Azért, mert az ember természetes csoportos állapota nem az a fantazmagória, amit annak ellenére demokráciának neveznek, hogy nem az. Ahhoz önálló, véleményalkotó és legalább az ész és tehetség szikráját produkáló lényekre lenne szükség, többségükben, ez pedig éppen fordítva igaz. Sőt: még ez se számít, csak addig, ameddig önállók tudnak maradni. A tömeg átlagszínvonala mindig lefelé nivellál. Ahogy mondani szoktam, egy akadémikusokból álló tömegé éppúgy, mint egy lumpenproletárokból állóé. Sokkal nagyobb különbség van egy akadémikus és egy lumpenproletár között, mint a gyülekezeteik között.

Mérhetetlenül nagyobb.

Könnyű egy anarchistának, habár az anarchista – az igazi – se úgy anarchista, ahogy ez az emberek fejében – „rendetlenséget akar” – megjelenik. Az igazi anarchista az anarchiát – hatalom nélküli állapotot - csak a kezdő lépésnek tekinti. A továbbiakban majd kialakul valami, mondja, nagyjából ugyanazt, mint egy liberális piachívő. „Megszervezi magát”, mármint éppen az, amit magára hagyunk. (Természetesen mindezek ugyanolyan megvalósíthatatlanok, mint amilyen abszurdok, mert valamilyen szabályozás mindig van, például a legszabadabb működő piac is korlátozott.) Amerika, mármint az északi fele! Skandinávia! A Benelux államok! Svájc! Újabban Izrael! Hát azokban sikerült! No és a mai Nyugat-Európa, en bloc!

Vegyük sorra. Az Amerikai Egyesült Államok gyakorlatilag összehasonlíthatatlan bármivel. Olyan történelme van, olyan helyen terül el, parttól partig, olyan alkotmánya, szívóereje és állandó utánpótlása, olyan geológiai adottságai. De még mindezek mellett is állandó expanzióra kényszerül. A tenger melléki kereskedőállamok olyanok, mint amikor valaki születése után is köldökzsinóron éli az életét. Izrael születése pillanatától eleve egy óriási lélegeztetőcsövön van. Svájc úgyszintén, mármint a modern Svájc, minden bankárok lieblingje. Nem a svájci bicska, az óraipar és a tejcsokoládé tartják meg abban a luxusban, ami a svájci demokrácia. Nyugat-Európa egy hangyányit bonyolultabb, mind gazdaságilag, mind katonapolitikailag, plusz tegyék hozzá, hogy a mai értelemben vett parlamentáris demokrácia mindössze néhány évtizedes. Ott is. A többiről – a korszellemről – nem is beszélve. Még Viktória királynő és II. Erzsébet „uralkodása” között is fényévek vannak. Azért a monarchia látszata nem tűnt el, habár csak látszat, és a vége prognosztizálható.

Nem mond ez ellent az alaptézisnek? Nem. Az alaptézis ugyanis kettős: az ember csak úgy lehet sikeres, ahogy bármely más, csoportos létre született élőlény, vezérrel, hierarchiával (nem ezek a kérdőjelesek, hanem a hatalom, mint olyan háttere, a kiválasztás és a kontroll), hosszú távon viszont minden egyébhez hasonlóan hanyatlásra van ítélve. A vezér diktátor, nem szakrális (a „szakralitás” szó ne tévesszen meg senkit, ugyanis ez nem vallásos fogalom, csak akként jelenik meg) uralkodó, vagy pojáca, esetleg a kettő együtt, a demokrata ellenzék pedig nem több alkalmatlan, haszonleső hiénacsoportok, de inkább sakálcsoportok gyülekezeténél. Valamiféle ideológiát mindkettő összetákol magának, a „konzervatívok” a szakralitás giccsét, a „demokraták” az emancipáció végletességig vitt és mindenre kiterjesztett illúzióját, amely egy idő után ugyanolyan megtévesztésözönbe és elnyomásba torkollik, mint a legzsarnokibb diktatúra.

Ha nekem nem hisznek, higgyenek a termodinamika második főtételének. A zárt rendszerek – az emberiség is zárt rendszer – az entrópia felé konvergálnak. Lefordítva köznyelvre, a kiegyenlítődés, egyenletes eloszlás felé, ami viszont minden rendszerek halála. Előbb-utóbb ostoba ökrök saját magunk által elnyomott gyülekezetévé válunk, míg ki nem halunk, vagy valami meg nem szabadít az egész nyomorúságtól, legyen az háború, járvány, természeti katasztrófa, bármi. Ezt csak késleltetni lehet, a folyamban szigeteket lehet képezni, amelyeket végül kérlelhetetlenül alámos, de közben nekünk, egyéneknek, lesz egy kis...

...szabad időnk.

Nem a jövőért élünk, polgártársak. Nem másokért, még akkor se, ha másokért dolgozunk, mert még mindig csoportos lények vagyunk, és mert ez az utunk. Az csak út. A végén mi állunk, vagy... senki.

„Tévúton járok néha, néha én, / de bárhová megyek, te ott állsz az út végén.” Mármint a tévút végén. Jól énekelte Máté Péter, ha nem is így szánta.