Gaál Péter: Mene, tekel, ufarszin

 

Volt nekünk egy világunk. Olyan volt, amilyen, de megszoktuk. Ki több időt töltött benne, mint én, ki kevesebbet. Voltak olyan időszakok, az én életemben egy, amikor azt hittük, hogy na most aztán megváltozott, de aztán rá kellett jönnünk, hogy ó, nem.

Bródy János is rájött, még a fényképezkedése előtt. Aztán fényképezkedett, mintegy demonstrálva, hogy mennyire igaza volt. Majd magyarázkodott, mintegy ugyanazt demonstrálva.

Hogy tényleg igaza volt.

Nos, ez a mi egykori világunk nem nélkülözte a háborúkat, népirtásokat, fenyegetőzéseket, katasztrófákat, de ezek, hogy is mondjam? eloszlottak időben is, térben is. Nem érintettek egyszerre mindent. Olyan utoljára hetvenöt éve volt, vagyis akkor fejeződött be. Az azelőtti olyan azelőtt huszonhét évvel, hogy ez az idő ilyen rövid lesz, sőt ennél is rövidebb, mert ebből csak a világháború tartott hat évig, már Ferdinand Foch francia marsall idejekorán megmondta, de persze senki nem hitt neki.

Vagy hitt, de mit se számított.

Azóta, az én eddigi életemben megszoktuk, hogy alapjaiban nem változik semmi. Rezsimek jönnek, mennek – ezt se hittük volna –, de ha mennek is, az örökösök ott folytatják, ahol ők abbahagyták. A hang Jákob hangja, de a kéz Ézsau keze.
Most viszont minden meg fog változni. Még csak háború se kellett hozzá.

Vagy ez már az.

A második világháború kezdő dátumának 1939. szeptember elsejét szokás tartani, végének 1945. szeptember másodikát, amikor Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter a USS Missouri csatahajón aláírta a fegyverletételi okiratot. Hasunkra csaptunk, és ezeket a dátumokat kaptuk. Valójában a második világháború – ha Japán megadásával tekintjük befejezettnek - Japán kínai expanziójával már két éve (ha szigorúbbak vagyunk, nyolc éve) elkezdődött. „De akkor még nem terebélyesedett világméretűvé!” Igaz, de 1939. szeptember elsején se terebélyesedett világméretűvé. Kimaradtak belőle olyan apró országok, mint például az Amerikai Egyesült Államok vagy a Szovjetunió (Lengyelország felosztásánál maximum a dögevő szerepét töltötte be). És mi is, a világ közepe, akkor. Románia, örök barátunk. Szlovákia. A franciáknak és briteknek is kellett két nap.
Nos hát, ha még ezt se tudjuk, honnét tudhatnánk azt, ami még ennyire se egyértelmű? Hátha... végtére is a spanyolnátha se változtatott semmin.

A spanyolnátha nem. Az már csak hab volt a tortán. Szegény jó Károly királyunknak a kegyelemdöfés. Maradt volna Svájcban. Vagy akár Budaörsön.

Boldogok, akik a seggükön maradnak. A vírusok egy egészen másfajta boldogságot kínálnak. A boldoggá avatást, bár ahhoz nem árt előbb királynak lenni.

Elég egy ilyen apró, jelentéktelen semmiség, ami még csak nem is él, egy programocska, hogy mindent megváltoztasson? Ez a kis, incifinci, a tudomány mai fejlettsége mellett? Nem, kérem. Önmagában nem elég. A spanyolnátha se változtatott semmin, leszámítva azt a pár tízmillió halottat, amit regnálása néhány éve alatt produkált, különösen a második hullámban. Jól olvasták. Hány halottnál tartunk ebben a járványban most, a második hullám harmadik hónapjában? És mégis.

Tehát nem a vírus a fő ok. Még csak a hozzáállás sem. Olvassanak utána a spanyolnáthának, és meglepő hasonlóságokra bukkannak majd a járványkezelésben. Segítettek? „Úgy érezték.”

Úgy. Ez volt a profitjuk. Ettől eltekintve azonban a világ nem változott meg. Ettől nem.

Nem úgy a mi mai vírusunktól. Csakhogy...

A koronavírus egy változó helyébe írt akármi. Azért változó, mert bármi lehetett volna. Most éppen vírus lett. Valami, ami elmozdította azt a piciny kavicsot, amin az egész felépítmény nyugodott eddig. 1914 koronavírusát Gavrilo Principnek hívták.

Szó szerint annak is bizonyult.

Mi akar megváltozni? Minden. Meg is fog, ha nem is egészen a szándékoknak megfelelően. Túl nagy már a buborék. Túl nagy a különbség a valóság és a mese között. Ha úgy tetszik, a valóság különböző interpretációi között. Én, bevallom, háborút vártam. Merkel asszony is azt várt. Ettől még lehet az is, de csak a dolgok folyása okán, mint egy következmény. De egyszer megszűnik a járvány! Igen, egyszer meg. Szerintem nem is nagyon sokára, bár ez is erősen relatív. Aki megszenvedi, annak a következő szabad levegővétel is sokára van.

Viszont addig...

Itt vagyunk mi e kies hazában. Próbálunk... nem próbálunk mi semmit, illetve nem azt. Próbálják. Mi csak farvizeken lubickolunk. A kormány, aki próbálja, szintén farvizeken lubickol, sőt a többi kormány is, az összes, csak lehetnek, akiket elvakítanak a részletek. Minket – minket, akik írjuk és olvassuk ezt – kevésbé. Túl kívül állunk hozzá, azért lehetünk rá képesek. Aki mindent möglát, mondja a nép, mind fúr az oldali.
valami kellett, hogy meg lehessen ragadni. Most ez a kis vírus jött, akkor Garvilo Princip. Aztán Hitler. Gorbacsov. De ők nem okoztak akkora változást, minden szándékuk és ellenszándékuk dacára, a kedves, spanyolnak nevezett egykori kollégát is beleértve, mint ez a kis micsoda fog most. Jöhetett volna helyette más is. Mindegy lett volna. Így is mindegy.

Nézzük csak azt a pár napot, amit van szerencsénk megélni. Ezt a pár magyar napot. Nem sok jót láthatunk belőlük. Volt ugye a tavaszi zsongás. Akkor még úgy-ahogy lehetett kompenzálni egy csomó felesleges és túlárazott beszerzéssel a házon belüli igényeket, az övékét, plusz az ország is egyben maradt. Megúsztuk volna öt-tíz százalék közötti recesszióval. A miniszterelnök megdicsőül, vagy ha nem, nem is veszít túl sok presztízst, egyelőre. A színművészeti ugyan rosszkor jött, nem is igen tudnak mit kezdeni vele, túl kitartók, de egyszer minden csodának vége szakad, gondolják ők. Kivéve, ha egy következő csodában folytatódik. Pech kérdése. Pech pedig lesz most bőven. Ők is abban a világban élnek, ami változik. Éppen most. Lehetett tudni? Nem. Igen. Hogy mi váltja ki, nem lehetett tudni. Csak azt, hogy valami ki fogja váltani, a magyar kormány (is) érintve lesz benne, és körülbelül mikor.

2021-22 körül. Emlékeznek?

Ami történik, amit a magyar kormány csinál, legjobb esetben is a busz után való futás. Az események után. Hátha a következő megállónál utolérik.

Csakhogy ahhoz gyorsabbnak kellene lenniük, mint a busz.

Egyebekben fejetlenség és kapkodás. Az adókból fenntartott birodalmak nem sokáig bírják adók nélkül. Az adókhoz működő gazdaság kell. Az meg nem lesz. Ezt teszi ez a parány. Nem csak betegeket-halottakat, hanem ezt is. Abba a kétségbeejtő helyzetbe sikerült a kormánynak lavíroznia magát, meg az országot, hogy ha meghozzák azokat az intézkedéseket, melyeket meg kell hozniuk, bezár a bazár, és elapadnak a forrásaik, mindazon cégbirodalmak forrása, amelyek nem csak az ő extraprofitjukat biztosították, hanem kisebb vállalkozások tízezreit is fenntartották valahogy. Ez az egész, kolosszális kamuhegy összeomolni készül.

Még valahogy ki lehetne tolni az elkerülhetetlent, noha nem úgy, ahogy szerintem megpróbálják majd. Ahhoz valóban járványkezelés kellene. Én nem az üzleteket zárnám be, mert azokban leginkább átmenőforgalom van. Az éttermeket már igen, a stadionokat, edzőtermeket (magam ellen beszélek), uszodákat, minden egyéb sportlétesítményt is. Megtiltanám a gyülekezést, lezárnám a futóköröket, például a Margitszigeten. Viszont semmiféle kijárási tilalmat, idősávot nem rendelnék el, sőt. Arra bíztatnék mindenkit, hogy töltsön minél több időt a szabadban, minél távolabb a lakott településektől. Az egyetlen, ami megmenthet, a mozgás, beleértve azt is, ha valaki megbetegszik. Ameddig képes rá, mozogjon, annyit, amennyire képes. Még akkor is, ha tüdőgyulladása van. Ébren ne feküdjön.

És tesztelni kellene, mindenkit. Ingyen, szeretetből. Kellett volna, ha ez az egész erről szólna, és a lakosság nem csak fejőstehén, egyebekben nyűg volna a szemükben.

Önök próbálják meg kibekkelni valahogy. Egyénileg, ahogy ők fogalmaztak. Rájuk ne igen számítsanak.

Mene, tekel, ufarszin.

Megszámláltattak és kevésnek találtattak.