Gaál Péter: Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád

 

Akármi is lesz az amerikai elnökválasztás eredménye, el leszünk vele egy darabig. Ahogy leírtam, valójában teljesen mindegy, ki nyer, egyik rosszabb, mint a másik. Tegnap azt mondtam volna, hogy Trump, ma nem lennék ebben ennyire biztos.

Miért nem? Képzeljék magukat Trump helyébe. Győzelemről beszélnének, de Biden is arról beszél a maga módján, ez a kötelező. Nem volna kötelező, de egyelőre ez a doktrína. Azt hiszik, hogy ezt így kell. Akár a régi orvosok, hogy a szifiliszes betegeket higannyal kell gyógyítani. Az érvágással se lehetett mellé nyúlni. A mindenkori politikai kommunikációban is vannak rögeszmék, ahogy a tudományban is, az öltözködésben is, mindenben.

Költő, hazudj, és tökmindegy, hogy rajt’ fognak, vagy nem.

Pedig nem mindegy.

Sokkal fontosabbak a tendenciák. Annak ellenre fontosabbak, hogy adva van egy bohóc, aki viszont szórakoztat (Tamás Gáspár Miklós írta egyszer Wass Albertről, hogy jó, jó, fasiszta volt, de legalább szórakoztató fasiszta), és egy se hús, se hal, akit minden valószínűség szerint tényleg a demencia kerülget. Trumpot legfeljebb a gutaütés kerülgeti, így ránézve. Izgulékony alkat. De viszont mókás. A nép pedig szereti a cirkuszt.

Voila, a cirkusz előállott.

Ha Biden nyer(ne), nézhetnek egy savanyú öregembert, még azt se mondom, hogy négy évig, mert ezt erősen kétségesnek tartom. Na, utána megint lehet szórakozni.

Mindemellett ez az egész elnökösdi jelen korunkban enyhén túl van tolva. Orbán teljhatalma is túl van tolva. Miért? Azért, mert a polgárok mit se tudnának kezdeni a szellővel, ami nem súg semmit senki fülébe, a nádassal, ami nem zúg a viharban, az esővel, ami csak úgy esik, és így tovább. Megszemélyesítések nélkül kurva unalmas volna nekik az élet. A társadalmi folyamatok nem muzsikálnak, köpködnek, káromkodnak, örülnek, nincs nekik véleményük, csak úgy vannak.

Nem vagyunk mi szociológusok vagy politológusok, kérem.

Mi szeretünk anyázni. A jelenségeknek nincs anyja, hacsak a költőknél és Hermész Triszmegisztosznál nem. Kérjük vissza az anyákat.

Megboldogult Bartos Tibor műfordítóval beszélgettünk még a nyolcvanas évek elején az akkori politikai aktualitásokról. A szovjetekről Afganisztánban, Ronald Reagan elnökségéről (na, ő volt az eddig utolsó olyan elnök, aki vicces is volt, és maga nem lévén annyira okos, hallgatott az okos tanácsadóira, ahhoz viszont elég okos volt, hogy ilyeneket vegyen maga mellé, vagyis rendelkezett némi realitásérzékkel, másképpen alázattal – ma adu-ász lenne bárki ellenében), a hidegháborúról, ilyenekről. „Maga azt hiszi”, nézett rám egyszer csak döbbenten Bartos, „hogy a világban olyan nagy harag van?”

Nem, a világban bizonyos szintek felett nem a harag dominál. Ha létezik is, nem játszik, s ha mégis játszana, a kudarc egyik biztosítéka. Ezt hívják politikai pragmatizmusnak, a „szép, magas homlok” mintájára. (A hazudozást, kétlakiságot, árulást pedig hatalomtechnikának. Ha Biden társkereső – ez is olyan szó – hirdetést adna fel, valószínűleg nem szenilis, ám kőgazdag vénembernek hívná magát, hanem érett férfinak, szilárd egzisztenciával. Az összes „társra vágyó, dekoratív ifjú hölgy” azonnal rácuppanna, és jöhetne a mindent elsöprő, nagy szerelem, dacára a jelentős korkülönbségnek, meg az újságok csámcsogása. Meghatványozódnának az esélyei. Trump ezen már rég túl van.)

A rejtőzködő szavazó. Ez a közvélemény-kutatók – mármint a magukat elfogulatlannak hirdető, Biden-előnyt prognosztizáló közvélemény-kutatók - legújabb bizonyítványmagyarázata. Valójában ez se új, csak olyan újszerű. A recept itt is adva volt: a síizmus rejtőzködő imámja, a láthatatlan egyház keresztény tanítása, et cetera, et cetera. Hogy hát „ő azt mondta”. Aztán most tessék, rajtunk verik el a port. Nem szeretném megkérdőjelezni az adatok valódiságát, bár éppen eléggé cinikus vagyok hozzá, szóval, nem, de azért van egy olyan sanda gyanúm, hogy volt ezekben az eredményekben, ha nem is kozmetikázás, de mindenképpen... vágyakozás.

Legyen vágyakozás.

Mert ahogy nincs (nem lehet) „pártatlan” ember, nincs (nem lehet) pártatlan közvéleménykutató sem. Valaki fizeti. Itt kezdődik. Őket is, meg őket is. Képzeljék, Magyarország se kivétel. A sajtó se, sehol. Coca-Cola vagy Pepsi Cola. Lehet választani. Mindez természetesen nem zárja ki a meggyőződést, csak ebben a helyzetben az, hogy is mondjam... periférikus. A fizetésért meg kell dolgozni. A szponzor nem viccel. De ha az „igazságot” keresi valaki, ne személyes szinteken keresse, és ne a pillanatokban (a jelen elnökválasztás is pillanat).

Kár erőlködni.

Hát miben keresse? A tendenciákban. Hogy mi történik és hogy történik, akárki is lesz az Amerikai Egyesült Államok 45/46. elnöke (ha Trump marad, akkor marad a 45, ha Biden, a 46.).

Volt az athéni demokrácia. (Rendkívül különböző jelentésekről és korabeli értelmezésekről lesz szó, de most egyszerűsítek, mert a folyamatok ettől függetlenek, bármivel is fémjelzik a különböző stációkat. Az már emberi bélyeg, csípőből, akarom mondani érzelmi alapon, nem nélkülözve a manipulációt.) Volt a római köztársaság, egyfajta patríciusi demokrácia, ebben a titulusban Cicero találmánya. Előtte a római királyság, utána a császárság (Regnum Romanum – Res Publica Romana – Imperium Romanum). Utána megint a (most már germán) királyság. Még később európai viszonylatban különböző köztársaságoknak nevezett kvázi-királyságok, Firenze, Velence, Milánó, és így tovább. Aztán Anglia és a polgári forradalom, majd a parlamentáris monarchia, köztársasági – demokratikus – kimenettel. A Francia Köztársaság, élén a kezdet után a császárral. Majd a királyság. Alkotmányos királyság. Majd megint a köztársaság. Császárság. Parlamentáris császárság. Köztársaság, mindmáig. Mindenütt – szinte mindenütt – ún. köztársaság, ilyen vagy olyan, de retorikájában mindegyik demokrata. Aztán előbb-utóbb a valóságban is, értsenek ezen a demokrácián akármit.

Versenylehetőség. Kiegyenlítődési allűrökkel. Csatatér.

Inkább piactér.

Hogy ez en bloc az emberiségnek milyen? Olyan. A magyar élete szenvedés. A németé is, olaszé is, szuahélié is, kínaié is, oroszé is. Mindenkié. Már Buddha megmondta.

Na de Önöket most az amerikai elnökválasztás érdekli. Ezeket a sorokat 2020. 11. 04-én, szerdán, déli tizenkét órakor írom. Donald biztos a győzelmében, Biden még nem biztos a vereségében. Van azonban megint egy sanda gyanúm – lásd az előbbieket –, hogy Donald talán mégsem annyira biztos a győzelmében. Viktor se, például ami a koronavírust illeti, különben tegnap nem jósolta volna meg a tetőzést és a kórházi kapacitás kimerülését. Ennek legbiztosabb jele, hogy mind a ketten biztosak a győzelmükben. Ezt mondják. Nem tudok róla, hogy Nagy Sándor mondott volna ilyesmit a gaugamélai csata előtt. Valamit azért mondott sztratégosza, Parmenión győzködésére, hogy fogadja el Dareiosz (III. Dárajavaus) kompromisszumos ajánlatát: „ha én Alexandrosz volnék, elfogadnám”, így Parmenión. „Ha én Parmenión volnék”, válaszolta a király, „én is elfogadnám”.

Nos, ha én Donald Trump volnék, és biztos volnék a győzelmemben, mélységesen hallgatnék mindenféle csalásról. Nem csak azért, mert az embereknek könnyen eszükbe juthat az előző elnökválasztás, hanem azért is, mert ha nyerek, az egész az én fejemre hullik vissza. Akkor beszélek csalásról, ha a menekülési/revans útvonalamat készítem elő.

Donald nem azt tudja, amit Önök hallhatnak-olvashatnak. Sokkal többet tud. Hogy mit kommunikál, más kérdés, lásd szintén az előbbieket.

De meglátjuk. Mindeképpen lesznek, akik sírnak, és lesznek, akik örülnek majd. Hogy minek, valójában ők se tudják. Az emberek szeretnek sírni is, örülni is, ha bevallják, ha nem. Unatkozni viszont nem szeretnek.

Jaj, cica.