Gaál Péter: Fekete kutyák és sárga kutyák

 

Teljesen fölösleges azon rágódni, ki nyer az Amerikai Egyesült Államokban maholnap. A rossz és rossz között lehet választani. Hosszú távon pedig tökéletesen mindegy: annak áll a zászló, aki a társadalom entrópiáját képviseli.

Elnevezésben ehhez legjobban a „demokrácia” illik. Az összes többi meddő kísérlet, csak ideig-óráig lehet sikeres. Trumpra, Putyinra, Lukasenkára, Hszi Csin-pingre (egy, a háború kitörésekor a náci Németországban ragadt kínai professzor Hitlert Öreg Hszi-nek hívta, az SS- és SA-legényeket pedig fekete és sárga kutyáknak), Orbánra és a többi diktátorra és kvázi-diktátorra egyaránt vonatkozik. A tragédia nem az ő tragédiájuk, hanem a választóiké, globálisan az emberé.

Szegény jó Madách tökéletesen megfogalmazta.

És látta előre.

Miért tragédia, és miért meddő kísérlet? Azért tragédia, mert a republikánus (konzervatív, annak nevezett, annak minden árnyalatával, egészen a szélsőjobbosnak nevezettekig) szavazók nem azt segítik hatalomra, amit hatalomra segíteni vélnek, hanem demagógokat, akik csak azt mondják. Azt mondják, amit a megcélzottaik hallani akarnak. Ez az oldal jutott nekik, ebből kell kihozniuk a maximumot. És teljesen mindegy, hogy azért jutott-e ez az oldal nekik, mert ezt látták saját karrierjük szempontjából előnyösebbnek, vagy azért, mert a másik hely már betelt. Kiválóan illusztrálja ezt a Fidesz – Orbán – egykori pálfordulása, illetve Vona porondra lépésével a Jobbik megalakulása, majd pálfordulása.

Kit érdekel a világnézet?

Ettől persze még a politikusi szív is húzhat valamerre, csak... nem az dönt. Ha az dönthet, különös szerencsének tudható be, vagy ostobaságnak. Volt, akinek – szintén ideig-óráig – szerencséje volt, lásd a huszadik század eleji diktátorokat. Francisco Franco regnálhatott közülük a legtovább, de ami a rendszerét illeti, halála után záros határidőn belül összeomlott. Tudta-e, hogy így lesz?

Ha nem volt – már – egészen hülye, tudta.

Ahogy lelke mélyén tudja minden mai diktátor is. Se a stratégiai készülődés, se az egérutak lázas kiépítése, se a vagyonok külföldi elhelyezése, se a személyes bandériumok, TEK-től a parlamenti őrségig nem véletlenek.

Meg kell próbálni az egész ívet szemlélni, nem csak a közvetlen történéseket. Még csak nagyon messzire se kell visszanyúlni a történelemben, bőven elég az utolsó százhúsz év. De lehet négyszáz év is.

Hatszáz, Petrarcáig és a humanizmusig.

Nevezhetjük emancipációs törekvésnek is, némi taktikával fűszerezve. Némi taktikával? Vessenek egy pillantást – ha már elnököt választanak Amerikában – a demokraták és republikánusok szavazással kapcsolatos törekvéseire. A választók létszámkülönbségére mindkét oldalon, és az ezzel kapcsolatosan követendő taktikára. A vidék és nagyvárosok szavazóira ide és oda. Az aránykülönbségekre. Arra, ami minden csapból folyik, hogy a republikánus Trumpnak négy-hat millióval kevesebb szavazat is elég lehet. Arra, hogy a demokratáknak muszáj lesz - ha az elnök demokrata lesz – kibővíteni a Legfelsőbb Bíróság létszámát, mert most...

Tiszta Magyarország, mi?

De ettől még senkinek sem lesz jobb. Fekete kutyák és sárga kutyák, akik csak színükben különböznek. Még akkor is csak színükben különböznének, ha valóban hinnének abban, amit mondanak, itt is, ott is. Az entrópia kényszere ellen mit se tehetnek. Se taktika, se erő, se hatalom nem segít, hanem ha fel nem gyorsít.

Hitler nélkül a Szovjetuniónak – a „kommunizmusnak” – hatványozottan nehezebb dolga lett volna. Még az is lehet, hogy sok nép életéből kimarad. Und dann? És akkor egy tapasztalással kevesebb, de a kifutási irány nem változik. Jön valami más „demokratikus”, mint a gőzmozdony. A kommunizmus alkalmi eszköz volt és vakvágány. Persze akadt, aki ragaszkodott hozzá, például szegény Nicolae, aztán mi lett a vége.

A mór megtette a kötelességét, a mór mehet.

A mór ment, így vagy úgy.

Hosszú távon a bideneknek áll a zászló. Hogy most mi lesz, valójában teljesen mellékes. Én se szeretem Trumpot, bár néha szórakoztat, de Bident se szeretem. Elég ránéznem. Jó, már öreg, de hogy milyen lehetett ereje teljében, ahhoz elég látnom a fiát, anélkül hogy bele akarnék pillantani a lapjaiba. Majd a jobboldali bulvárlapok csámcsognak rajta. Az utolsó amerikai elnök, akit szívesen néztem, Obama volt. Emberileg, nem mintha ő (is) olyan sokat nyomott volna a latban. Mindegy, ne foglalkozzanak vele.

S a nép, az istenadta nép? Hát ez az. Az istenadta republikánus nép. A jó öreg konzervatívok, here and there. Az érzelmiség. Velük mi lesz?

Semmi. Élik tovább érzelmi életüket, és igyekeznek elfelejteni, hogy még a konzerveknek is van lejárati idejük. Bidennek ez hamarabb sikerülhet. Aztán – talán – lesz az Egyesült Államoknak egy feketébe hajló női elnöke. Végre. Hip-hip hurrá. Imádlak Afrika, hahaha. Indiát is imádom, hát még a kettő keverékét. Félreértés ne essék, ez nem gúny volt. Tényleg örülnék neki – hadd legyenek nekem is érzelmeim –, mindezen túl azonban vak sem vagyok.

Éljen az entrópia.